Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-03-03 / 9. szám

jellemzi könyvünk. „Az első elismeri az egyénen kivüli objektív kijelentést, a szentírást, sőt az egyházi tannal is megállhat; az utóbbi a közvetlen szemlélet (intuitio, contemplatio) birtokában minden pozitívumot mellőz. Az elsőben a vallásos érzelem bensősége, a másodikban a képzelem önkényes esapongása, a rajongás." Az elsőre klassikus példák Gerson, Szt. Bernhard s főként a „De imitatione J. Christi" írója, a másodikra szentvietori Hugó és Richárd, meg a derék Eckardt mester. A negyedik fejezet a reformatio korával foglalkozik. A protestantismus keletkezésének psychologiai rajza, a protestantismus tartalmi alapelve (kegyelembe vetett hit általi megigazulás), a két prot. felekezet ebből folyó eltérése, a protestantismus alaki alapelve (a szentírás), a confessiók keletkezése, jelentősége, a prot. orthodoxia és a socinianismus vannak e fejezetben megragadó szépséggel ismertetve. A felfogás, melyet a protestantismus mivoltáról ad, mélyreható és igaz ; tárgyalás és styl a meggyőződés melegét és emelkedettséget tükrözik; a tartalom becse, az alak szépsége e fejezetet a könyv legszebb részévé emelik Minden szavából a meggyőződés ereje, minden sorából az ügyszeretet melege, az egész fejezetből fennkölt lelkesültség heve sugárzik felénk. A protestantismus létrejöttét történethíven nem tudományos, nem szabadság-érzeti, nem is felvilágosodási érdekből vezeti be, hanem a vérig sértett vallásos kedély mély szükségérzetéből. „Nem azért j kelt ki Luther a római egyház ellen, mert dogmáit a józan észszel ellenkezőknek találta, hanem azért, mert a valódi kegyességet, a belső élő hitet, a tiszta keresztyén séget látta megtámadva az egyház tudományos rendszere, isteni tisztelet módja és életgyakorlata által. Nem tudománya nagysága, nem eszének hatalma adta a különben félénk szerzetesnek azon rettenthetlen bátorságot és hegyeket elmozdító hitet, hogy a világuraló pápával és a fényes birodalmi gyűléssel szembeszálljon; hanem az ő mély vallásos érzülete, az ő erős hite. — Protestantismus alatt „a keresztyén kegyességnek azon irányzatát érti, mely minden emberi tekintélytől függetlenül, egyedül és feltétlenül az igazság tekintélyének hódol, mely Istennek a hivő szellemében nyilatkozó ereje ; azon kegyes hitmódot, mely üdvének teljes biztositékát az üdvnek saját hitében tapasztalt élvezetében bírja, de ezen üdvöt és az ezt biztosító hitet egyes-egyedül Isten ingyen kegyelmének köszöni." Tartalmát tekintve a protestantismust két mozzanat alkotja : egy subjektiv és egy objektív. A subjektiv mozzanatot a közvetlen alanyiság, az öntudatos alany autonómiájának elve képviseli, melyet leghatározottabban Luther és egyháza híres alap-Principiuma, a „sola fidessalvifieat" fejez ki. Az objektívet az isteni kegyelem elve alkotja; mely szerint mindaz, mi az ember üdvösségére vonatkozik egyedül és feltétlenül az Isten kegyelmétől és semmiképen az egyháztól, pápától vagy a szentektől függ. A két mozzanat voltakép egy azon közös alapelvnek, az Isten kegyelmébe vetett hit általi üdvözülésnek, másmás oldala, melyek közül a subjektivet (hit általi megigazulás) a lutheri, az objektívet (Isten kegyelme általi üdvözülés) emelte ki különös nyomatékkal. Ebből fejthető meg a két egyház közötti dogmatikai eltérés is legalaposabban. A fejezet további részében a protestantismus alaki alapelve, a hires iráselvüség van kifejtve, melyet szerző a reformáció szellemében fog fel, kimondván, hogy a szentírás a keresztyénségnek történeti forrása és kritériuma, de nem dogmatikai alapja ; azután a hitigazságok végső, dogmatikai alapjáról, mely nem az egyház tekintélye, nem is a szentírás szava, hanem a „Testimonium Spiritus Sancti," mely reformatori tant szerző kiváló gouddal és előszeretettel fejt ki. Itt tárgyalja a confessiókat is, melyeknek jelentősége nem az, hogy szabályozói, hanem, hogy történeti k i f ej e z ő i a hitnek. A fejezet végén a socinianismusról emlékezik meg, melyet nem tart a közvetlen vallásos érdek szüleményének, hanem az értelmi viszketeg termékének s ép azért a vallás valódi szükségeit kielégíteni képtelen félszeg-rendszernek itél. Az ötödik fejezet a vallásos speculatió ötödik korszakáról, az újkori bölcsészetről értekezik. Terjedelemre legnagyobb, fontosságra legelső, eredményében legdúsabb és minden tekintetben legtanulságosabb korszak. Két időszakra oszlik : Des Cartestól Kantig és Kanttól napjainkig. Az első időszaknál a theologiát tekintve az orthodoxia a jellemzője, mely a hittudatnak reformációkori kifejezéseit elhiendő dogmákká, tehát hit tárgyává teszi, a gondolkozó ész előtt elzárja, de ez szüntelen protestál ezen erőszaktétel ellen. Bölcsészeti jelleme a bölcselés önállóságra törekvése és jutása, de annak beismerésével, hogy a kedély vallásos szükségei nem ignorálhatok. A korszak második felében a keresztyénség eredetének beható történelmi és kritikai tanulmányozása rávezette a theologiát; hogy a keresztyénség nem egy meghatározott tan , hanem az ember belső szellemi életét átható, gondolatait, érzelmét, akaratát megszentelő életelv. Másfelől a bölcsészet is belátta, hogy a keresztyénség, mint vallásos életelv, akár erkölcsi tartalmával, akár a kedély érzelem-világára való hatásában kiállja a gondolkozó ész legszigorúbb bírálatát is, csakhogy a keresztyén tanokat és egyes tör.éneti felfogásait (a ker. felekezeteket) mint egyoldalú és időszerű alakokat, nem szabad összezavarni magával a ker. eszmével, Jézus absolut tökélyü vallásával. —- Az első időszak reformálási törekvése kettős irányzatban a speculativ-idealis és empirikus-reális irányban indult meg. A speculativ-ideális irányból a Cartesius, Spinoza és Leibnitz-Wolf rendszereit, az empirikus-reálisból Bacon, Hobbes, Locke, Hurne bölcsészetét ismerteti. Adja először az egyes rendszereket, magvas kivonatban, azután bölcseimi kritikát tart felettök, végül külön cikkben a vallási speculatióra és ker. tanrendszerre való hatásaikat jellemzi és bírálja. Eredményül azt constatálja, hogy a speculativ-ideális bölcsészet bár maradandó nyomokat hagyott, de uralkodóvá nem lett e korszak theologiájá-