Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1877-02-11 / 6. szám
könyvekben a hagyomány mondaszerű természete és hímező befolyása alatt minden nevezetesebb tény csoda-alakot ölt, míg a tankönyvekben a szellem mindenható rugóinál egyéb tényezők nem szerepeltetnek, és a vallásigazságok a legeszményibb alakban jelentkeznek. Az egész biblián pedig az a szent eszme vonul végig, hogy létesülni kell egy világrendnek, mely Isten akaratán nyugodva az embert magasabb rendeltetéséhez eljuttassa. Erről szólnak a próféták mint jövendőről, ezt hirdeti Jézus, mint olyat, mi megjelenésével kezdetét veszi, ezt akarja Izráel népe történetében feltüntetni a szent történelem, és az Íróknak csak szigorú igazságszeretetéről tanúskodik, hogy az a célra szolgáló adatokat változatlanul ugy közlik, ahogy azokat a hagyományból nyerték. S kérdem, nem roppant áldás-e, ha oly korban, mely a világ folyásának természetes okait nem ismerve mindenütt csodákat lát: a szentirók ama csodákat oly eszme szolgálatában történteknek mutatják fe', melyet a legszigorúbb tudomány is a legfelségesebbnek és az emberiség végrendeltetésével összeesőnek elismerni kénytelen? Hogy pedig a bibliai szent-irók nézete szerint is a vallás lényege, benső valósága nem ama külső, egyszer történt tényeken, csodatetteken, hanem a szellem örök isteni erején nyugszik, erre nézve számtalan helyet hozhatnánk fel az ó és uj szövetségből, melyek közül legyen elég ezúttal a Deut. 30n _1 4 olvasható következő felséges nyilatkozatot idéznünk: „A törvény, melyet én parancsolok tenéked ma, nem megfejthetetlen csoda neked, sem távol sincs tőled; nem az égben van, hogy mondanád: ki megy föl helyettünk az égbe, hogy alá hozza nekünk és hallassa velünk, hogy teljesíthessük; sem a tengeren túl nincsen, hogy mondanád: ki kél át helyettünk a tengeren, hogy elhozza nekünk, és hallassa velünk, hogy teljesíthessük. Hanem felette közel van hozzád, szádban, szivedben van, hogy teljesítsed." Ezen ó szövetségi dicső nyilatkozat után a ! keresztyén vallásnak valóságos lealacsonyítása azt állítani, hogy Jézus azt külső jelektől tette volna függővé. Ha a vallás igazvoltának fokmérőjét az aunak alapítása körül történt csodák és jelek képeznék: ak- j kor a keresztyénség a héberek vallásával összehasonlítva nem csak hogy haladást nem, de valóságos hanyatlást jelözne ; világtörténeimileg pedig messze háttérbe szorulna pl. a Hinduk vallása mellett. A skót missiónárius Dr. Duff „A skót egyház indiai missiója" című munkájában egyenesen kimondja, hogy a csodákból kiinduló bizonyítások a hindúkkal szemben mind hatástalanok, és bennük a keresztyénség iránt kedvező hangulatot egyáltalában nem támasztanak. Ők azt válaszolják, hogy az ő saját csodáik sokkal bámulatosabbak. Még döntőbb e tekintetben az 1833-ban Bristolban megholt tudós brahmin, Ram moh un Roy következő nyilatkozata: „Ha mind azt tény ül kellene elfogadnunk, ami mellett a sokaság tanúsága szól, akkor épen nem lehetne azon csodák igazságán kételkedünk, melyek mint szent legendák a hindu benszülöttek közt keringenek. Avvagy nincsenek-e azok a hagyomány által reájuk szállt jelentések, és csodaelbeszélések birtokában, melyeket az ő szentjeik, mint pl. Ugustuy, Vushisztu és Gotum vagy emberré lett isteneik, mint Ram, Krisnu és Nurzingh korukbeli barátaik és ellenségeik, tudósok és tudatlanok, választottak jelenlétében és a tömegek előtt véghez vittek? Nem tud-e a hindu e csodák erősítésére tekintélyeketfelmutatni ? tekintélyeket legnyakasabb ellenségeinek, a Jeinsz-eknek történetéből, kik az ő csodaelbeszéléseiknek igazságát ós hitelességét tökéletesen elismerik? stb. stb." Látnivaló ezekből, hogy rosz szolgálatot tesz vallásunk szent ügyének, ki azt a szent történelemben elbeszélt csodák hiteles voltára akarja alapitaní, nem csak azért, mert az által ellentétbe hozza a vallást az évezredek tapasztalatai által gazdagodott ész törvényeivel, a tudomány megdönthetlen igazságú tanúságával, hanem különösen azért, mert azon az alapon vallásunk absolut szellemi fenségéből kivetkőztetve a többi világvallások színvonalán alábbállóvá, alsóbb reudüvé degradáltatik. Szerencsére vallásokmányaink közt ott van János III. és IV., melyekből mindenki megtanulhatja, hogy Jézus a jelek és csodák eszközölte hitet hiábavalónak, semmisnek nyilvánította (1. „Tájékozás a theologia mezején" 54—56 1.), amint hogy tényleg a keresztyénség a zsidó ós pogány nézetek feletti diadalait nem csodatevőknek köszönheti, amilyenek akkoriban a zsidók és pogányok közt is feles számmal létezetek (a sok közül csak Barkochbára és tyanai Apolloniusra emlékeztetünk); hanem köszönheti nagy terjedését tanai boldogító erejének, azok szellemi íelsőbbségének, mely híveit csodaadásra és önfeláldozásra lelkesítette. Ez önzetlen lelkesedés
