Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-12-02 / 48. szám

egyháznak néha a nevetségig csekély jutalmazás mellett oly sok munkása van, káplántól kezdve a superíntendensig, segéd-tanitótól az egyetemi tanárig; a mely egyháznak szolgálatába önkényt annyian lépnek a presbytertől fel a fögondnok s egyetemes felügyelőig* a zsellértől a ministerig: az nem tespedhet, ott közönyről, elhidegülésről szó nem lehet még. Igaz ugyan, hogy az idő nagyon megváltozott s mi más körülmények között élünk, mint apáink éltek. Köznépünk nem elégszik meg többé egyedül azzal, hogy papja magára öltse a palástot; többet kiván, azt kivánja, és méltán, hogy papi öltöny alatt dobogjon hitbuzgó nemes törekvés ós indulatokkal telt szív, működjenek kitartón dolgozó kezek; kivánja, hogy papja észvilágossága fényljék, erkölcsi tisztasága ragyogjon magányos ép ügy mint nyilványos óletóben. Napjainkban nem a gyülekezet ájtatossága ragadja a lelkészt buzgóságra — ámbár ily példák sem hiányzanak — de a lelkésznek kell fölmelegülnie a hit szent tüze által, hogy gyülekezete szivében érlelje a vallásosság gyümölcsét. Nem szabad többé igényelnünk, hogy a hivatal szerezze a lelkésznek a kellő tiszteletet, de megfordítva, oda kell törekednünk, hogy a lelkész küzdje ki becsületes munkássága által hivatalának a szükséges tekintélyt. Hazánkban a politikai téren a közel múltban törtónt rohamos változások, a lenyügzött nép hirtelen felszabadítása, a megyei tisztújítás, követválasztás s katonai sorozás alkalmával szokásos könnyelmű fraternizálások s bűnös vesztegetések, szóval koránkban észlelhető corruptiók gyilkolólag hatnak népünk valláserkölcsi életére. Mindezek dacára kétségtelen, hogy egyház-szervezetünk gőzgépe szakadatlan működik, pedig úgy van alkotva, hogy abban a pillanatban kénytelen volna megakadni, melyben a hitbuzgóság s áldozatkészség melege nem kölcsönözne többé a mozgató gőznek elegendő feszerőt. Köznépünk ugyanis mindamellett, hogy igényei, országos s községi adói szemlátomást növekednek: egyházi adóját fizeti, hivatalnokait jutalmazza, lelkészi s tanítói állomásait szaporítja, templomait díszíti, iskoláit föntartja, uj templomokat s iskolákat emel, harangokat, orgonákat szerez. És mindezek mellett adakozik fő ós közép iskolákra, hivatalnokai özvegy-árva-intézeteire, árva- s szeretetházakra, gyámintézetre, missióra, tápdákra s a jó Isten tudja mi mindenekre. A segély intézetek egész sora, melyekről apáink mitsem tudtak, nem köszönik-e lételüket a mostani generatio hitbuzgalmának, áldozatkészségének ! Azon maréknyi nép, mely önkényt ennyit képes tenni, nem lehet egyháziatlan. Ha végig tekintek egyházirodalmunk oly sokáig pusztán maradt mezején, meg kell vallanom, hogy ez a többiekhez képest nagyon sok kívánni valót hágy hátra. A munkatér itt igen nagy, a munkás kevés, a munka háladatlan. De e tekintetben nincsen okunk csüggedni. Ha itt a talaj nincs is rendesen megművelve, befásítva, gazdag szántófölddé, gyümölcsöskertté, virányos rétté átalakítva, — ha itt-ott csak idegen átültetett növényekkel találkozunk is: akadunk mégis egy-egy vázra, hol az önálló mű tiszta forrásából olthatjuk szomjunkat s a honi tudomány terebélyes fája árnyékában megpihenhetünk. Hasonlat nélkül szólva: a mikor apáink még nem rég csak idegen nyelvű egyházi szaklapokból okúihattak, mi hazánk nyelvén szerkesztett ilynemű folyóiratokban ha nem is bővölködünk, de válogathatunk. Egyházi beszédeink, a kenyór-studium eme természetes gyümölcse soha sem termett oly bőven, mint napjainkban. S bár tagadhatatlan, hogy azok a gondolatok mélységére s a kifejezések szépségére nézve a német prot. papok hasonló műveivel nem versenyezhetnek, de gyakorlati szempontból amazokat felülmúlják. Ha szabad volna emezeket szemben amazokkal röviden jellemeznem, rájok alkalmaznám Rückertnek következő versszakát: Du fragst, wie auf den Baum der Apfel sei gekommen ? Ein anderer hat indess ihn schweigend abgenommen. . . Ezek mellett ujabb egyházirodalmunk dicsekedhetik oly eredeti tudomány színvonalán álló művekkel, melyek nemcsak a mienk, de az összes prot. egyházirodalom egyik hézagát méltókép betöltik. És váljon azon tudósok, kik avatott tollúkat minden anyagi jutalom nélkül, csupa ügyszeretetből egyházunk érdekében működtetik; váljon azon tanférfiak — kik tevékeny életüket, a legszerényebb tiszteletdíjak mellett gymnasiumainkon s acadeiniáinkon ifjúságunk nevelésére szentelik — ellenségeink-e valóban ? Akkor ón egyházunknak minél több ily ellenséget szívemből kívánok. Papi körök terjedése, theologiai felolvasások tar-