Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-09-09 / 36. szám

megbocsátó hatalmat, kit csak igy tud, igy akar megszólítani: Abba, atya! Ha a j ó az embernek többé nem gyűlölt kötelessóg, nem keserű teher hanem öröm és ólvezet, ugy hogy többé nem szive fölött és szive ellenére, hanem szivével győz. (Folytatása következik.) Imádkozzunk és kisérjük-ki halottainkat! Magyar reformált egyházainkban majdnem általánosan bevett szokás, hogy a lelkész nem kiséri ki a halottat örök nyugalma helyére; hanem — mint Szekeres Mihály lelkész úr cikke is mutatja — „temetés után", tehát fait accompli után „beharangoznak", az az, hivják otthonról a papot, a nép begyül, s a lelkész szószékére lép, imádkozik s prédikál a nélkül, hogy halottat, koporsót, temetkezési menetet látott volna, ne*i mindenütt a paplak előtt vivén el az ut a temetőbe. Szokás ugyan némely helyen, hogy menetközben a tempplomba viszik, vagy annak előcsarnokába leteszik a halottat — mi i'endőrileg tiltva van és méltán, és ugy prédikál felette a pap, de ki nem kíséri a temetőbe. Szokás más helyen, hogy a pap kikíséri a halottakat, de csakis azokat, a melyek felett imádkozik, órái, vagy a templomban prédikál és búcsúztat. Es pedig kikíséri egészen. Egészen ? Hát félig meddig is lehet ? Lehet ám ! Es ez ugy megy véghez, hogy a pap, mikor már megelégi a gyaloglást, esetleg itt vagy ott, vagy épen már megszo- ! kott helyen, tán épen a falu végén megállítja a gyászmenetet s azt mondja, a halottnak : „perge quo coepisti, a kisérő seregnek pedig: „ite, missa est." Van végre buzgó pap, a ki, ha nem is bizatott meg ima vagy beszéd mondásával, minden halottat kikísér, miközben — más egyebet nem tehetvén — szekundál az éneklő tanítónak, vagy diskurál az elmaradhatlanul mellette menő funerátorral. De kicsoda győzné előszámlálni a mi eljárásunk sokféleségét ?! Helyesen idézi Turcsányi ur a közmondást „a mennyi ház annyi szokás". A mennyi pap, annyi temetkezési mód, mely körülmény felett „diíficile est satyram non scribere". Legyen közöttünk egyformaság e tekintetben is, kisérjük ki külömbség és feltétel nélkül, éspedig egészen a temetőbe, halottainkat! Hiszem, mi lelkészek fogadjuk és köszöntjük ünnepélyes aktussal, szent keresztséggel az életbe belépő embert; ott vagyunk azontúl életfolyama minden fontosabb mozzanatainál; bocsássuk el hát és kisérjük ki is az életből. Ezt teszik minden más felekzet papjai, és mi miért ne tennők ? Hát mi volnánk e csupán a „ tehetetlen kényelem emberei ?" Elfáradunk, átázunk, átfázunk ? Mindegy. Megvárja, követeli azt tőlünk a humanitáson kivül lelkészi állásunk. A r. katholikus pap nagyobb veszélynek s fáradságnak is kiteszi magát, midőn éjjel ugy, mint nappal, még a ragályos betegségben levő hí véhez is vonakodás nélkül elmegyen az extrema unctiot kiszolgáltatni. Nem egyszer meghökkenni s csodálkozni láttam a másfelekezetü laikust, midőn hallá, hogy mi ref. lelkészek nem szoktuk kikísérni a temetőbe halottainkat. Es én megvallom, mindanyiszor pirulva kerestem, de nem találtam védelmünkre az elfogadható mentséget. Két okot hozhatnánk talán fel védekezésül. Egyik az, hogy ha reánk temetésnél semmiféle "funkció nem bizatik, minek figuráljunk ott tétlenül? Másik az, hogy ha az egy órai fárasztó kikisérés után kell a templomba mennünk, nem leszünk képesek a testi kimerülés után még egy óráig prédikálni és búcsúztatni. Nyomatékos, de nem döntő okok. Hogy tehát még is minden halottat kikísérhessünk s ott tétlenül ne figuráljunk, és hogy a funkció előtt testileg ki ne merüljünk, mondjunk a háznál minden koporsó felett még díj nélkül is — egy alalcalomszerü rövid imát; de szerintem sem prédikácót s befejezésül reá a fél falut uévszerint és szakaszonkint elbúcsúztató Jeremiádot. Fájdalom ! ezt nekem is legtöbb esetben igy kell tennem; nem ugyan a halottasháznál, mert oda ritkán hivattatom, hanem a templomban, hová temetés után engem is beharangoznak. Három négy évvel ezelőtt ajánlatot tettem hallgatóimnak, hogy ha elengedik a templomi halotti prédikálást, legkivált az azt kisérni kellő névszerinti búcsúztatást, mit már a gazdagabbak házainál különben is megtett a tanitó, sőt még a koporsóba tételnél is fungált: minden halott felett imát, s ezt megelőzőleg, ha épen követelik, még rövid alkalmi beszédecskét is mondok, és minden halottat temetőbe kisérek. Egyelőre tetszett az ajánlat s nagyon szép és illő dolognak találták a hallgatók magok is, hogy a pap kikísérje a halottat ; de már egy-két eset után elhozta ismét a funerator a népes rokonság egy ívnyire terjedő névsorát is, utasítván, hogy azt az ima végén, búcsúztatva okvetlen felolvassam, külömben hát temetés után menjünk a templomba és a kikiséréssel ne fáraszszam magamat. Maradtunk s vagyunk tehát kevés eset kivételével a régiben. S én épen ma is számanélküli atyafiságot, sógorságot, komaságot és szomszédságot névszerint és szakaszonként látom el, egy megboldogult és tudós lelkészünk által úgynevezett „nyögések" kel. Es ez igen gyakran van igy. De hát kérem szépen, én azért nem „unom a népes helyet," és ezt családos apa lévén, nem,, szívesen cserélem el a kisebb gyülekezet buzgóbb papjával". Es már — tessék elhinni ez, a különben tiszteletre méltó ősatyák által meg „fiat applicatiozott" templomi prédikálás, s hozzánk és templomi szószékeinkbe nem illő névszerinti búcsuztátás legfőbb oka, nem pedig a „tehetetlen kényelem,, a miért én is, és azt hiszem, más rokonelvü lelkésztársaim is, a templomi halotti tanítást és búcsúztatást eltörlendőnek, s háznál modandó imával pótlanpónak cenzeáljuk. Mely esetben — miután elvégeztük