Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-08-05 / 31. szám

Huszadik évfolyam. 31. sz. Budapest, 1877. augusztus 5. PROTESTAUS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP, Szerkesztő- és KIADÓ-HIVATAL: VIII. ker. Mária-utca 10. sz. I. em. Előfizetést dij: Helyben házhozhordással s vidékre postai küldéssel félévre 4 ft. 50 kr., egész évre 9 frt. Előfizethetni minden kir. postahivatalnál; helyben a kiadóhivatalban. Hirdetések dija: 4 hasábos petit sor többszöri beiktatásnál 5 kr., egyszeriért 7 kr sorja. — Bélyegdij külön 30 kr. Teljes számú példány okkal mindég szolgálhatunk. MT Azon t. előfizetők, kiknek előfizetésök a mult hó végével lejárt, annak megujitására felkéretnek. Hogyan temessünk? »Mit zajogtok és sirtok 2® Jézus. Nekünk keresztyéneknek kell, hogy tükörünk és példánk mindenben a Jézus legyen. Minél inkább megközelítjük őt, annál méltóbb tanítványai vagyunk. Készemről p. o. még- a temetéseknél is mindenkor fölvetem magamnak azon kérdést: hogyan temetne Jézus ? Mert a mint ő temetne, ügy kell nekünk is temetkeznünk. Az ő vallása, melynek magasztosságot épen a keresetlen egyszerűség és őszinteség kölcsönöz, példája, mely vallásának hű kinyomata volt : mind azt igazolja, liogy ő bizony épen nem temetne ugy, mint mi igen sokan, igen sokszor temetni szoktunk. Mert nem úgy van e, hogy boldog boldogtalannak koporsójára ékes beszédből fűzünk borostyán koszorút, mikor temetünk ? Meghal egy — gyakran csak a mi fogalmaink szerint — igaz ember (mondd inkább gazdag ember), s a dicsérő szavaknak egész szótárát ráaggatjuk. Meghal egy — sokszor ismét csak a mi fogalmunk szerint — bűnös ember, s vagy legyezzük a bűnét, vagy mi akarunk az Ítélőszékben ülni. Meggondoljuk-e, hogy sokszor mennyire vétünk az igazság, a szeretet, a vallás, a holtak és az élők ellen, áradozó, dicsérő vagy elítélő halotti elmélkedéseinkkel? Nem halljuk-e a Mesternek szavát, ki méltóságteljesen minden ilyen alkalommal ismétli azon szavait, melyeket a jairusi leány felett siránkozókboz intézett egykor, mondván : „Mit zajogtok és sirtok?" (Márk V, 39.). De bocsánat! én nem akarok zajogni lelkésztársaim ellen, annyival inkább, mert tudom, hogy a legtöbb egyetért velem abban, hogy a halotti beszédek tartását be kellene immár szüntetnünk. Be, nemcsak azért, mert sok időt elrabol tőlünk, hanem főkép azért, mert inkább ront és botránkoztat az igen sok esetben, mint épít és vigasztal. Csak a módról kellene tehát eszmecserét váltanunk, hogy hogyan szüntessük azt be vagy mivel pótoljuk ? Először is épen nem úgy, hogy ha meghal egy lelkésztársunk, 3— 4-en is elprédikáljuk. Sokan a költő tapasztalásán is túlmentek már, a ki „A vén gulyás temetése" cimü költeményében így ir; „De kiséri két pap, két egyház imája. . . No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.* Hanem úgy, ha először is elhalt paptársaink felett kezdjük meg a hallgatást s az egyszerű, őszinte imát,. A valódi lelkipásztor valamint életében nem, úgy halálában sem óhajtja a dicsérést, nagyobb az ő jutalma: az öntudat és az Ur helybenhagyása: „jól van jó és hü szolgám!" Ha pedig a pásztorban netalán béres természet is lett volna, minek azt sírja fölött is dobra ütni — elvette jutalmát, s minek azt palástolgatni, nincs-e a népnek érzéke az igazság iránt ? Az őszinteség a mi egyik fegyverünk ós az igazság, bölcseséggel, szelídséggel párosulva, a halotti elmélkedéseknél pedig vajmi nehéz, csaknem lehetetlen, hogy ezekhez hívek maradjunk. Én azt tapasztaltain, hogy ha mi lelkészek is-61