Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-24 / 25. szám

kelegbol, melynek Minotaurnsa évek hosszú sora óta legjobb erőinket emészti és fogyasztja. De mire való ez a sok frázis és hasonlat? Fogjátok mondani l „Hic Rhodus hic salta !" lássuk hát: „quid valeaiit humeri \u Részünkről tehát, hogy soká hímezni hámozni ne láttassunk, kifogásoljuk mindeneknek előtte : először a rendszert, azután másodszor a methodust. A rendszert illetőleg ki kell határozottan jelentenünk, hogy a megcsükönüsödött copffal, mely sem a meglevő viszonyokhoz alkalmazkodni, sem a kor intő szózatát megérteni nem akarja, haladéktalanul szakítani kell. A görög nyelvet illetőleg az idő jeleit és intését megértette : a mennyiben csak az ötödik osztályban rendeli megkezdeni. S minthogy ez osztályba a tanulók bizonyos anyanyelvi tájékozottságot és alaposságot hoznak magukkal, s koruknál fogva felfogásuk is érettebb, itéletök is élesebb, emlékező tehetségűk még hivebb és erősebb: mindezen okoknál fogva, mint azt a tapasztalás is igazolja, rövidebb idő, kevesebb fáradság és erőfeszítés mellett aránylag több és nagyobb sikert tanúsítanak, mint a latin nyelvben nyolc esztendő alatt. Pedig egyik is csak olyan holt nyelv s igy tökéletes „terra incognita" a fiuk előtt, mint a másik. Ebből tehát az következik, hogy mivel a fennálló viszonyokhoz! ilyetén bölcs alkalmazkodás előnyösnek és célszerűnek bizonyult be, applikáljuk a latin nyelvnél is, s az első és második gymnasiális osztályokból haladéktalanul küszöböljük ki ezt is. Szinte hallom, hogy ugrálnak és jajdulnak fel a merénylet indítványozására a régi gyakorlat hivei, hogy a púderes copf szinte égnek mered! Részünkről „propter reverentiam illis debitam", bármennyire respectáljuk is azt a copfot, de ez egyátalában nem tartóztat vissza, hogy meggyőződésünket nyíltan és férfiasan ki ne mondjuk. Nekünk nem szabad e részben sem, az egynyelvű nagy Németországhoz alkalmazkodnunk, hanem meg kell fontolnunk azt, hogy e tekintetben is mint sok más részben szerencsétlen honunk polyglott ország, melynek fiai 3—4 nyelvet kénytelenek tanulni egyszerre. Ezt a nyelvgalimathiást pedig alig érzik oly mérvben más intézetek, mint a . felvidék tanodái, melyekben három vagy legalább két nyelven kell a tanároknak magyarázniok, a növendékeknek pedig három élőnyelvet tanulniok. Adjunk ezekhez még egy negyediket, még pedig egészen idegen, s hozzá holt nyelvet, a latint, s kész a szellemi quodlibet, a modern Bábel, az épületes nyelvgalimathias, kivált ha szabad tantárgynak még egy idegen élőnyelvei is oda gondolunk. Kérdjük már most: avagy nem fövenyre épitünk-e ily nyelvzagyvalék mellett, nem a Danaidák munkáját végezzük-e tanítványaink körül ? Igényelheti-e az ily beosztás a rendszer nevet vagy címet ? mely nem alkalmazkodik a viszonyokhoz, nem veszi tekintetbe a körülményeket, nem a növendékek lelki-testi tehetségeit, sem a tanárok erőit; hanem vakon követve más szerencsésebb országok tanügyi rendszerét, a magáét ezen kaptafára üti! Azzal, hogy itt is szőrit, ott is — pláne — kireped, nem gondol: elég hogy a csizma készen van, akar bő akar szoros; azért van a varga, hogy tódozza és fódozza. A mi a pensumok s általában az olvasmányok beosztási módját és mértékét illeti az egyes osztályokban, ezeknél sem alkalmazkodik sem a viszonyok, még pedig nevezetesen változott viszonyokhoz, sem a tanulók e tekintetbeni felettébb gyönge előkészültségéhez. A mi 30-40 évekkel ezelőtt a latinos világban jó, célszerű és sikerre vezető lehetett, ugyanaz most a jelen viszonyok között célszerűtlennek sőt tarthatatlannak bizonyult be. Más volt akkor a szellem, a társadalom, mely még a latin nyelv hatalma- és befolyásának varázsa alatt állott, mások voltak a nézetek sőt az erkölcsök is, e nyelvre nézve mindenesetre kedvezők; annálfogva a beosztási rendszert keresztül is lehetett vinni még pedig sikerrel. De ez idő szerint egészen más nézeteknek hódol a társadalom, e nyelvre nézve kedvezőtlen sőt ellenségeseknek, mint azt fennebb eléggé kimutattuk, m á s, és tegyük hozzá sok részben tisztultabb légkörben mozgunk, ép azért a legnagyobb anomaliának és ellenmondásnak declaráljuk : meghagyni a régi beosztást és rendszert in theoria, de beérni igen csekély, sőt semmi eredménynyel in praxi! Nem lehet már most a fiuktól annyit követelni mint annak előtte! fogjátok mondani, hiszen azt minden okos ember vallja; de épen mert ezt vallja, annálfogva kötelessége mint okos embernek alkalmazkodnia a tényleges viszonyokhoz, kötelessége szakitni a régi copffal s uj alkalmas és célszerű beosztási kaptafáról azaz rendszerről gondoskodni! De vegyük a dolgot ugy a mint az életben és gyakorlatban van, s kezdjük a discipuluson. Ha népiskoláinkat tekintjük, azoknak ki- berendezésését, belszervezetét és tanerőit, el kell ismernünk, hogy noha az utóbbi időben sok történt ez irányban, mindazonáltal csekély dicséretes kivétellel még igen sok kívánni való marad. Hány helyet tudnánk megnevezni, a hol a négy, illetve hat osztályú elemi — vagy ha ugy tetszik — polgári iskolát egy, legfelebb két tanitó vezeti. És milyen vezetés, tanitás ez! A fiúnak itt kellene nyernie amaz alapot, különösen pedig anyanyelvében, a melyre a gymnasium biztosan építhessen. De uramfia! micsoda alap ez? olyan, hogy legtöbbje folyékonyan biztosan és kellő hangsúlylyal olvasni sem tud ; nyelvtani ismeretekről pedig a legprimitivabb értelemben is, szó sincsen. Nekünk pedig illetve a gymnasiumoknak, minden rendes négy osztályú népiskola bizonyítványait respectálnunk kell. Összesereglik tehát — kivált itt nálunk — az ox*szág minden vidékéről (természetesen a németnyelv kedvéért) olyan keverék és zagyvalék, hogy ezeknek sikeres tanítása, ha nem is emberfeletti, de mindenesetre életölő sisyphusi munka. Tessék már most ezekkel, a kik saját anyanyelvükben semmi alappal nem bírnak, s kik magyar vagy szláv létökre mindent németül