Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-10 / 23. szám

után nyilvánosságra hozatta általam, a népiskolai vallástanitásra vonatkozó véleményét (Lásd , Egyh. s isk. lap" 49. sz. 1875.) Onnan könnyű lett volna meggyőződnie a gyanúra fogékony bírálónak a felől, hogy nekünk sem ideálunk a szenttörténeteknek kérdések- és feleletekben való taníttatása s egy kis jóakarattal azt is kitalálhatta volna, hogy ha a „régi jó céget" mégis megtartottuk, azt is tisztességes okokból cselekedtük. És pedig elsőben is azért, mert könyvjavitásról és nem uj könyv készítéséről volt és van szó, a mit a bírálónak, — mint azt 2-ik cikke végén már maga is érzi, — nem lett volna szabad elfelejtenie. Megtartottuk, mert tudtuk, hogy sokan csupa megszokásból, mások pedig meggyőződésből, a könyv régi alakjához erősen ragaszkodnak, és mert — fájdalom ! — jelen viszonyaink között nem tartunk arra elég képzettnek minden tanítót, hogy az általa elbeszélt történeteket, ügyesen vezetett kérdések által, ugy tudná visszakövetelni növendékeitől, hogy az előadottakból semmi lényeges el ne maradjon. Azt azonban feltesszük s a könyvecske javítása előtt is feltettük minden tanítóról, hogy a különböző tananyagok természetének megfelelő tanmódot megtudja választani, s a történeti dolgokat csak azután követeli vissza kérdések segélyeivel, midőn már azokat elébb, az élő szó melegségével elbeszélte. Megtartottuk végre, mert a szenttörténetek tanításánál, első helyen a tanítót kell a könyvnek kalauzolnia és a fő dolog a jól megválasztott tananyag. Én tehát a biráló helyében azt iparkodtam volna kimutatni, van-e a javított kiadásnak, a tanmódot illetőleg, valami előnye a régi felett, s igyekszik-e az az irodalmi kör vallástudományi szakosztálya által kitűzött célt megközelíteni ? Bizonyosan észrevehette volna hogy igen. A kérdések- és feleleteknek egymáshoz való viszonya sokkal inkább megfelel most a tanmód követeléseinek, mint azelőtt; sokkal összefüggőbb, láncolatosabb. Aztán egyes, a régiben egészen szét mosodó alakokból, beszélő, tanulságos alakok domborodtak ki az uj kiadásban s igy az egy nagy lépéssel a kitűzött cél felé is közeledett. E hidon könnyű lesz majd az óhajtott partra, alkalmas időben átjutni. Igen, alkalmas időben! Mert ne feledjük ám el, az e téren való mozgolódás közben, hogy igen sok tényezővel kell leszámolnunk, mielőtt partra juthatunk. Oly tér ez, a hol mindenki helyet követel magának s otthon érzi magát. Egyik a kegyeletesség, másik a féltékenykedés, harmadik a reá öregedett megszokás, negyedik és századik a minden ujitás iránt táplált ellenszenv érzelmeivel áll ide s gáncsoskodik egyesek munka-eredményében, a helyett, hogy az általa is szentnek tartott cél érdekében megpróbálná az iga terhét, melynek hordozását másoktól megköveteli. Mindenki tudja, hogy gyökeres javítás menthet meg csupán, s mégis, miként a Noé gyermekei — senki sem hajlandó lemondani házi isteneiről, leikévé vált kedvenceiről. — Senki sem szeretné, hogy i a vallástantárgy kicsinyelt lenézett gyermeke legyen az iskolának; de a régi megszokott ruha ráncaiból egyet sem hajlandó elengedni. De még ez nem elég ! Sokan abban a balvéleményben is szenvednek, hogy a kik a javítás gongját magokra vállalták, azok egész kaini gyönyörrel fojtogatják a múltnak istenitett bálványait s hozzá még meg is híznak a gyilkos munkáért fizetett jutalomtól. — „Atyám, bocsáss meg nékik!" Természetes azért, ha mi, — ismervén a tért melyen állunk s a tényezőket, melyekkel számolnunk kell, a lassú előrehaladás elvét valljuk s elsőben a lényegesebbre, az anyag átalakítására forditunk gondot. Hogy sokan lesznek, a kik szerint igy is igen gyorsan haladunk, s a kik minden előre tett lépésünket maguk ellen intézett támadásnak bélyegezik : arra nézve régóta tisztában vagyunk. Megerősített e meggyőződésünkben a biráló is. A modern theologiai felfogás — szerinte — rosz, mert uj; a könyv anyagközlési módja rosz, mert régi. Ha az elsőről sikerült — legalább egyesekre nézve — bebizonyítanom, hogy azt a paedagógia; az utóbbiról pedig, hogy azt egyéb lényeges okok mellett néptanítóink nagy részének hiányos képzettsége teszi — legalább egy ideig szükségessé, célomat elértem s talán s népiskolai valláserkölcs1 oktatás ügyének is használtam. Ama két főben járó bűn mellett egészen eltörpülnek a könyvnek a biráló által is aprólékosoknak nevezett egyéb hiányai. A mi az ezekre vonatkozó megjegyzéseket illeti, — azok között —- és ezt készséggel ismerem el, akadnak olyanok, a melyek egy későbbi (s az elitélt könyv nagy kelendősége miatt igen hamar bekövetkezhető) javítás esetén, jó sikerrel alkalmazhatók s a bírált könyv gondos átnézéséről tanúskodnak; de mivel túlnyomó részök tévedésen alapszik, a könyv értékét teljességgel nem csökkenthetik. Kár, hogy bíráló az összehasonlítást nem tartotta kötelességének, mert könnyen észre fogta volna venni, hogy a kifogásolt apróságok, — egy-két kivétellel, — mind a régiből megmaradt, öröklött gyengeségek, s azon meggyőződésre is eljutott volna bizonyosan, hogy nem ehet a nagyon szemetes házat egyszerű seprésre tisztává tenni. A helyett azonban, hogy az ugy is lényegtelen részletes megjegyzéseket cáfolgatnám, inkább sietek kifejezni megütközésemet a miatt, hogy a bírálónak szemébe szökik ugyan Nóé, Ábrahám, Jákób, Mózes és Józsuéra vonatkozólag egy-egy igazi vagy többnyire csak képzelt kifejezési hiba; de — és ez a feltűnő (!) — nem rója fel a könyv bűnéül (pedig álláspontjához hiven ez lett volna kötelessége,) hogy p. o. a szivárványról, a bábeli zavarról, Lótnak sóbálványnyá lett feleségéről; a a pálcából lett kígyóról, az egyptomi tiz csapásról; a száraz lábbal történt tengeren járásról, a kürt zengéssel történt város foglalásról és több effélékről nincsen abban semmi említés, holott az ő véleménye szerint „azt a 46