Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-03 / 22. szám

Hogy pedig feladatunkat tőlünk telhetőleg megoldhassuk, mindenekelőtt 1-ször szólunk röviden e nyelvek tanításának szükségéről; 2-szor ama nevetségesen csekély, sőt botrányos eredményről, melyet növendékeinkkel mutatunk ; úgy aztán 3-szor föltárjuk az okokat és akadályokat, melyek miatt az adott vagy jobban mondva meglévő körülmények között jó lélekkel alig lehet többet kivánni a gymnasiumoktól; 4-szer végre pedig szerény egyéni fölfogásunk szerént röviden ama módokról is kockáztatunk néhány szót, melyek által a bajon némileg segiteni lehetne. Tudván azt, hogy e lapok mélyen tisztelt közönsége mi veit, s e tekintetben is alapos tájékozottsággal biró, s nagyrészben szakférfiakból áll, az ó remek nyelvek hoszszas apológiájába bocsátkozni nem fogunk : mivel az igazság önmagában hordozván diadala zálogát, holmi apró és gyönge Plátók védelmére nem szorul. Hogy a holt nyelvek közt a görög és latin kiváló érdekű, nem tagadhatja, ki meggondolja, hogy e két nyelv nemcsak alaki képző erővel bir szellemünk fej -lesztésénél, hanem egyszersmind elvezet bennünket mivelődésünk eredeti forrásihoz. Athéné és Róma vala az, hol tudományunk bölcsője ringott, hol a művészet a plastikai tökély magaslatára hágott és emelkedett, hol az emberiség nagy szellemei mint meg annyi pharos világiták és jelölék meg az utat, hogy azon a késő nemzedékek a műveltségnek mennél magasabb polcára följuthassanak. Itt van a talaj, melyben műveltségünk fája gyökerezik, s melyből épen azért ha kiszakíttatik, az csak saját műveltségünknek szolgálhat rövidségére. Itt van az a bánya, melyből polgárisultságunk nagy épületének alapkövei kerültek ki ; de melyeket belőle kivéve, ki tudja, nem lesz-é veszélyeztetve magának az épületnek fennállása is? Itt vannak a tudomány, a művészet, a polgárerény nagy alakjai, melyek : az igaznak megismerésére, a szépnek megszeretésére, a jónak követésére hivnak föl minket. Baker egészség és életveszélyeztető útra kelt, hogy a Nílus forrásait fölfedezze. Szomorú és szomoritó lenne, ha a mindjobban erősödő empyricus, materialisticus irány elmosná az emberiségből annak tudatát, hogy jelen műveltségét az ó koréval e nyelvek fűzik Össze ; ha elveszítené érdeklődését megismerése iránt azon forrásoknak, melyekből merített, s melyeknek üditő vize még mindig táplálja ; ha nem vágyódnék megismerni életének legszebb tavaszkorát; ha elfeledné a classicus ó-kor fölemelő humán irányát a kizárólagossá lenni akaró realismusért. De hát érdemes-e, hogy lemondjunk a classicus, a humán nyelvek által nyújtott miveltségről a természettudományok kedvéért ? Nem észszerűbb-e, hogy inkább azt ezeknek alapjává tegyük ? A természettudományok megismertetnek a nagy természettel, a makrokosmossal • a classicus irány öntermészetünknek, e mikrokosmosnak avat be alapos ismeretébe. Ha már folyvást csak ama nagy világ ismeretével foglalkozunk, nem valóazinű-é, | hogy saját kis világunktól elszokunk, itt idegeneknek érezzük magunkat, és boldogság helyett a boldogtalanságnak forrását nyitjuk meg önmagunkban, „ym'di oeávTÓv" ez minden tudomány s boldogság titka! huc refer exitum! Esztinkbe juttatja e dolog Phaedrusnak ama meséjét, mint tanácsolgatott a veréb a nyúlnak, nem látván a veszélyt, mely őt fenyegette, s melynek áldozatává is lett. Nem szabad felednünk soha Schmidtnek századok tapasztalása által bizonyított igazságon alapuló szavait : „A ki az ó-classicus nyelveket tanulj kiszabadul szellemi látköre korlátoltságából, a műremekek arányosságán a szellem, különösen a még fejletlen, mértéket, világosságot, összhangzást tanul, szemléletében plastikára, gondolkodásában következtetési képességre jut. Amaz igazságosság és mértékletesség, melyek az ó-classikai lángészben mintaképöket bírják, a „ Kcdoy.ccyccd-iccu

és a nagy virtus, melyek a nagy hősöket dicsőitik, azon akaraterély, azon művészeti ízlés, azon mélysége és tisz -tasága a szellemnek, mindez oly mértékben erősíti és nemesíti az ifjú szellemet, mint azt semmi más képzőeszköz nem teheti!" Mély értelmű Jean Paul nyilatkozata is: „a mos| tani emberiség feneketlen mélységbe sülyedne, ha az ifjúság a régi nagy idők csöndes templomain keresztül nem vándorolna a későbbi élet piacára. Socrates, Cato, Epaminondas, Aristides, Regulus, stb. nevei gúlái az akaraterőnek. A régieket nem ismerni annyi, mint kérésznek lenni, mely a napnak csak nyugtát látja, keltét nem." „Sed quid ita argumentamur, quid plura disputamus ? intelligens féi fiaknak, szakembereknek csak nem akarjuk bizonyítgatni, a mit ők nálunk jobban tudnak, s csak úgy mint mi megvannak a kérdéses tárgy igazságáról győződve: a laikusokat pedig ugy se fognék álláspontjukból kimozgatni, s igy nem is vállalkozunk e hálátlan munkára, mert hát az ő utolsó szavok mindig ez : „Ceterum censemus linguam latinam et graecam delendas esse.'1

Persze ! izlés dolga, ha valaki inkább szeret állott, mocsár- vagy patak-, mint friss forrásvizet inni, s bajos olyan emberekkel disputálni, kik mindig azt hajtják, hogy hát „mi szükség van a fényes napra, mikor nappal ugy is világos van ?" Az ó remek nyelveknek mint legtöbb szellem- és jellemképző erővel biró tantárgyaknak gymnasiumainkon való tanitásáról tehát minden elfogulatlan s valóban raivelt és intelligens férfiú — ha nem is szakember — meg van győződve, s mi e részben nem is vesztegetünk több szót, hanem áttérünk értekezésünk második részére, ama nevetségesen csekély, sőt botrányos eredményre, melyet ez időszerint növendékeinkkel mutatunk ? Nem akartuk a napi lapokban szellőztetni e kényes kérdést, nem okos dolog a botrányt a nagy közönség elébe vinni. De ha már bele fogtunk „in corona fratrum* legyünk nyíltak s beszéljük meg a dolgot egész sinceritással. Az igaz, hogy meglehetős hálátlan munkára vállalkoztunk, mert a forró gesztenyének az izzó parázsból való ki ka-