Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-05-27 / 21. szám

az illető. A megválasztott tanár is azon tudat- és reményben fogadja el a hiványt, hogy akár az al-, akár a felgymnasiumban tanítson, az igazgatóság reá nézve nem valami elérhetetlen — pium desiderium! S ime, miután hivatalát elfoglalta, látja az ódon gyakorlatot, az elfogult nézeteket, az alaptalan s megcsontosodott előítéleteket, melyek megannyi legyőzhetlen akadályokként tűnvén föl előtte, csakhamar mint szárnyaszegett madár nem fog erőt és kedvet érezni, hogy a külömben is elérhetetlen után törjön a magasba, resignal aspíratióiról, s alápottyanva a mélységbe, lesz gre^ariussá, csak szerencse az intézetre — ha pláne nem — napszámossá! Pedig rosz katona, ki nem akar lenni generális! Igen, de ha nem lehet a copf miatt! vana sine viribus ira ! Kérdjük már most: avagy nem szükségkép fogja e tudat és tapasztalás npgbénitni törekvését, lehűteni lelkesedésót ! Anyagi javadalma a prot. tanárnak úgy is igen szerény, hogy ne mondjuk szegényes: mi adjon lelkének fellengzőbb röptét, mi tartsa fel a küzdelemben, honnan merítsen erőt a lelket és testet egyiránt emésztő munkához, ha ezt a kis elismerést ós dicsőséget is megvonják tőle? Hiszen a méltányosság maga követeli, hogy ha teher az igazgatóság-, viselje más is, ha pedig dicsőség, része legyen belőle másnak is. Minden kétségen felül áll tehát, hogy ezen gyakorlat a többi tanárok lelkületére lehűtőleg, működésükre bénitólag hat; pedig az intézet érdeke, örvendetes fölvirágzása azt kívánja, hogy a patronátus a tanárok lelkét és munkakedvét, minden rendelkezésére álló szellemi és erkölcsi eszközökkel, szóval ilyetén elismerés ós megtiszteltetés által is folytonosan táplálja, feszítse, s üde rugókonyságában megtartsa. Ezen gyakorlatnak továbbá az a fatalis árnyoldala van, hogy vagy az irigységet költi fel a collegák közt, és igy a civódás, ármány és titkos agyarkodás szellemét költi fel, vagy lassan lassan annyira eltompítja, elfásitja leikeiket, hogy beletörődvén helyzetükbe, keblük minden nemesebb aspiratióit s rugékonyságát elvesztik, s mint a kik örökös kiskorúságra kárhoztattak, nem bánják többé ha fogy önérzetük s lassan lassan mint az elhaló lámpafény kialszik erőik öntudata, a melyeknek pedig csak alkalom kellene, hogy magokat közelismerés- s általános megelégedésre érvényesítsék. Hogy mindezekből csak az ifjúságra háramlik a legtöbb erkölcsi és szellemi kár ki kételkednék rajta? Szerencse a hol nemesen gondolkodó, saját gyöngéiket szerényen ós őszintén elismerő, e dicsőséget egyátalában nem praetendáló s kötelességeiket és hivatásukat mégis lelkesen teljesítő collegium létezik ! ott ily egyoldalú ódon gyakorlat mellett is jól folynak a dolgok, s virágzik az intézet! De mennyit birnánk mutatni vagy megnevezni ilyet ? Emberek vagyunk! S ha oly szerencsés az iutózet, hogy bír egy a többi felett erősen kimagasló tanfórfiút, kit a többinek legszebb egyetértésével sőt az ő leghangosabb kívánságukra folyvást meg-megnyomoritnak ezen, mondjuk sok részben nagyon terhes és felelős hivatallal : mindazon által a legerősb férfiú munkabíró vállai is meginognak, sőt sokára megtörnek; s ha valamely „non putarem" egyszerre beáll, mely miatt hivatalát tovább nem viselheti, honnan, melyik szegről akasztja le a patronatus a rectornak való embert hamarjában, mint valami „Deust ex machina?" Exercitium facit virum! Nem bölcsebb e valamennyi számára megnyitni a nemes verseny tért, hogy általa belejöjjön a többi is ? Ekkor nem jön a patronatus soha zavarba. Utoljára, bármennyire fontos s tegyük hozzá terhes és nagy felelősséggel járó is az az igazgatói hivatal: mindazon által nem boszorkányság! Elvégre is senki sem pótolhatlan ; s az emberi ügyességet ós nagyságot nem annyira a fényes tehetség, egyéni kimagasló tulajdonok, mint a kitartó akaraterő alkotják. Ez pedig rajtunk áll. Azokáért ha mint tanár feltudja tekintélyét s általában a disciplinát osztályában tartani, a becsületes collegák együttes őszinte támogatása mellett, elviheti a rectorságot is akármelyik. Roppant szegénységi bizonyítvány az, ha valamely collegium azt vallja magáról, hogy nincs közte igazgatónak való ember, egyen kivül! Alkalom teszi az embert! s hányan vannak, kik a bennök meglévő ugyan, de alkalom hiányában felszínre nem jött, sőt általok soha nem is sejtett szokatlan erők öntudatára ébredtek, melyek külörnbeu, mint a tenger mélyében rejlő nemes gyöngy, vagy annak hullámaiba dobott drága kincs, örökre oda vesztek volna, ha a jó alkalom, mint a bátor búvár, ama gyöngyöt föl nem hozza a napfényre! Nem valljuk ugyan a „fac_me talem, talis ero"fóle elvet mindenben; de e részben nem csak jogosultsága, hanem értelme is van. Vegyük a dolgot practice.