Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-05-13 / 19. szám

dent kutató és búvárló szellemének ellent nem állha- | tunk. A reformatió, ez előtt három századdal, a fel­szabadított lelkiismeret, a tudomány, a sajtó hatalmával inditotta meg a szabad eszmék hadoszlopait a keresztyénségnek a krisztusi alapról letért alakja s az egyházba becsúszott visszaélések ellen; és csak akkor és az által igazolhatja ma is isteni világküldetését, kétségbevonhatlan létjogosult­ságát, ha a hagyományos egyházi tanfogalmak mel­lett visszatér az evangyeliomi hitélet örökké üde tápláló ősforrásaihoz; visszatér a keresztyénség drága hitkincséhez: a B i b 1 i á h o z,~ ós a tudományos buvár­lat, a kritika karjaira bocsátkozottan, kikeresi abból azon örökbecsű helyeket, melyek a vallás-er­kölcsi élet sarkelveit képezik, és a hit lényegére tartozván, az emberi józan okossággal nem ellen­keznek. Az egyházi tanfogalmak, a régiség ködfelhőíbe, valamint a vallásos kegyelet nimbuszába ma már hiába igyekeznek önmagokat elrejteni; a tudományos történelmi kritika felkeresi ott is őket, s hideg kézzel tépi le azokról a képzelem csillogó varázslepleit, me­lyekkel azokat a népköltészet beborította: de azért a vallásos élet magköve, a mi isteni, a mi örök, a mi lényeges, nem omlik ám össze a tudomány, a kritika hideg vasának érintésére, sőt inkább megtisz­tulva, megdicsőült eszményi alakban jön ki a kutató szellem kereszttüzének lobogó lángjai közül. A protestantismus és a tudomány egy anyaméh­ből született; és mint testvéreknek soha sem ellen­tétes, mindég azonos irányban kell a földön átván­dorolnak. Ha a keresztyénség világmissiója az lett volna, hogy a régi vallási rendszerek romjain uj , kultuszt, uj hitágazatokat épitsen fel s állapítson meg, akkor a keresztyén vallásos szellem a katholi­cismusnál bizonyosan megállapodott volna és a refor­matiót nem látta volna soha e világ. Nem. A refor­matio nagyszerű világtényében haragosan hányja el a vallásos szellem a ragyogó kultuszt; ott hagyja az építészet műremekeit, a drága templomokat, s egy­szerű imaházakban zendülnek meg az uj világ igéi; kioltogatja az oltár gyertyáit, hogy csak a Biblia örök isteni fénye ragyogjon a keresztyén anyaszentegyház szentek szentje felett. A templomok mellett iskolák épülnek fel. Magok a nagy reformátorok, Luther, Kálvin egy nagyszerű irodalmat teremtenek , s nem tűzzel, vassal, hanem a tudomány, az istenige mindenható hatalmával terjesztik s viszik előre a reformatio szent ügyét, védi meg mindegyik saját vallási s theologiai álláspontját. Kövessük a nagy úttörők fényes példáját; építsük az Istenországát, a Krisztus anyaszentegyházát nem versengéssel, cívako­dással, hanem egymásnak türelmes meghallgatásával, testvéries útbaigazításával, s ott ahol egyházunk egye­temes érdeke áll kockán, minden áldozatra kész val­lásos lelkesedéssel; ekkor protestáns magyar anya­szentegyházunk bátran tekinthet a jövendő viharaiba; megviv az uj idők ostromával; magasan fogja lengetni a zászlót, melyet a dicső hitalkotók emeltek fel, s melynek jelszava ez volt ós ez lesz mindörökké: h a­ladás. Haladás! de merre, hogyan, ez épen a kérdések kérdése, Orthodox testvéreink is vallják a szabadvizs­gálódás, a tudományos kutatás elvét: de nézetök s meg­győződésűk szerint vannak oly alapvető hitágazataink, melyeknek bolygatása, megvitatása csak vészthozó lehet egyházunkra nézve ; ilyen például, a Krisztus isten vagy isteni volta, mely György Endre szerint is, a francia orthodox és liberál egyházi pártok közt szakadást idézett elő, szomorú viszályt idézett elő a pestiek s debreceniek között is. Kiegye­zésről mondja György Endre, szó alig lehet. Mert a synod dogmákat állított fel, melyeket elfogadtatni követel; a liberálok pedig a lelkiismeret szabadságát hirdetik s egyik lelkészök túlbuzgalmában egy egy­házi beszédében annyira ment, hogy tagadta, miszerint Krisztus tudós ember lett volna. A keresztyénség isteni alapitójának, a Krisztus­nak magasztos egyénisége képezi tehát jelen korunkban is azon központot, mely körül a különböző theo­logiai pártnézetek s irányzatok képviselői forognak. A Krisztus istenségének dogmája nem egyszer volt már ostrom és vita tárgya a keresztyén theologok között, s kétségtelenül az lesz még ezentúl is sokáig. Én részemről e tünemény felett cseppet sem csodál­kozom, mert oly nagyszerű titokteljes élet, mint a Krisztusé, méltán költé fel minden időben a gondol­kodó nagy elmék komoly figyelmét. Oly élet és lélek, oly szív, oly tudomány nem láttatott még soha és sehol mint a Krisztusé. Oly magasztos, az emberi szellem legmerészebb röptének magas csúcsíveit túl­haladó nagyság ez, minőnek lábai a föld göröngyeit még nem taposták soha, minőnek szárnyai a föld levegőjét még nem szeldesték soha. Ki csudálná hát ha ily titokzatos nagyság, ily

Next

/
Thumbnails
Contents