Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-04-29 / 17. szám

Az *a régi kegyeletes szokás, midőn a családfő maga köré gyűjtvén házanépét, magán vagyis házi istentiszteletet tartott az által, hogy vagy maga olvasott egy egy szebb darabot az életkönyvéből, s azt a hogy Isten tudnia adta, magyarázgatta, fejtegette, vagy egy két lélekemelő ének és ima után, általában erkölcsi irányú tanítást tartott kedveseinek, szóval házi ajtatosságot gyakorolt, s ez által családja jó erkölcseit legbiztosabban megtartotta s azt szeplőtlenségéberi megőrizte,mindegyre tünedezik, sőt mondjuk ki nyíltan, csekély kivétellel —•. úgyszólva egészen eltűnt. Ennek tüuedezésével pedig fogynak és szemlátomást tünedeznek a családok jóerkölcsei, lazul ama benső vonzó erő és lelki kapocs, mely a család tagjait nem csak szorosabban fűzte és csatolta egymáshoz, hanem lépteiket is ellenállhatlanul ama hajlékba vezette, hol az Isten dicsősége lakozik és igéje hirdettetik. E helyett azonban testi emberüknek vágyait, mint a kinek mindenestől fogva szánaudó rabjaivá lettek — mohón sietnek kielégiteni, felkeresvén azon helyeket, hol e vágyak a benső ember rovására, még nagyobb mérvben tápláltatnak, a jó erkölcsök pedig megfojtatnak. A családanyák a helyett, hogy gyermekeikbe az erkölcsvallásos érzetet korán és tőlök telhető lelkiismeretességgel igyekeznének beoltani, gyermek leánykáik számára összejöveteleket rendeznek, melyek ugyan táncmulatságnak is beillenek, mert hát a táncosfiuknak sem szabad hiányozniok, kik mind megannyi kis udvarlók ugyan csak megnevettetik, mulattatják és táncoltatják, az idő előtti érett/ ségnek indult okosdi leányocskákat. Igy mérgezik meg a rövidlátó mamák gyermekeik ártatlan szivét, midőn idő előtt ízleltetik meg velők azon örömöket, melyek csak a teljesen fölserdült iljuság számára nyílnak! Miért nem hagyják a gyermeket bábjai és korát megillető ártatlan játékai között minél tovább gyermeknek lenni? Mire való ez a szertelen sietés élni és élvezni ? Ha valahol és valamiben, bizonnyára az élet örömei- és élveiben kell legszigorúbban időt és mértéket tartani. Honnan mai napság az a sok életunt ifjú? onnan , mert már gyermek korában sietett csordultig kiüritni az öröm és gyönyörűség poharát! Mikor pedig tulajdonkép élvezni kellene, nincs sem érzék sem érdeklődés, sem kedv és hajlam, sem képesség és erő, mert ezek mind eltompultak, s ifjú kedély helyett mogorva, hogy ne mondjuk életunt búkórság lepi meg. Hát ama sok boldogtalan házasság és feldúlt családi élet fő főokát, melyet ugyan legtöbben a decorum miatt ügyesen elpalástolnak, nem-é volnánk hajlandók ama szívkincs hiányában keresni, mely nélkül nincs megelégedés, nincs tartós öröm, kölcsönös és viszonyos boldogitás e földön, különösen pedig a családi életben ! Adj még oly ragyogó miveltséget és nevelést gyermekeidnek, hagyj bár mi nagy örökséget, mely az idő és sors minden esélyei és vészei ellen biztosítsa, de ha a nagy útravalót — ama legfőbb szívkincset, a munkás hiten épült erős valláserkölcsi érzetet ideje korán adni, s vele szivét fülvértezni elmulasztottad : minden gazdagsága és miveltsége mellett is koldussá tetted gyermekedet, életsajkáját pedig, melynek iránya és horgonya nincsen — a hullámok játéklabdájává. De efféle beszédek most a legtöbb papák és mamák előtt nevetségesek! mert ez most a bon ton-hoz nem tartozik! Templomlátogatásra szoktatni, imára tanítani a gyermekeket, ez már túlhaladott álláspont ez idő szerént s nem is a valódi mívelteknek való. Persze ! elég ha vakítóan ragyog és csillog a gyöngy, ha üvegből van is ! ki meri vizsgálni ? Ugy van, elég korán lesz elmélkedni a szédelgés, önámitás felett, ha leesett és összetört! De mire való volna is a templomokban való háláskodás, mikor bőven van minden a mi kell? hisz ugy is ingyen kegyelméből osztja áldásait a jó Isten — vagy mit is mondok, adja az anyatermészet, mire való volna azokért még hálákat is adni, annak a kiről voltakép nem is tudjuk, létezik e ? Azt mondják e — veté oda Grutzkow : „hogy higyjek a fiúban, pedig még az atyával sem ismerkedtem meg." Tán nincs elég bárgyú a ki igy fecseg ? Tán bizony túlozunk, hogy túloznánk, mikor iyen fölhívásra magán asztaloknál vagy nyilvános étkezéseknél „imádkozzunk" egy más szemébe nevet a pajkos ifjúság, meg a modern teljes koruság, fülébe sugdosván egymásnak: ez már csak ugyan nem divat s igazán „komisch" ! Persze ! mert ezt a négylábúak sem teszik, mi pedig mivelt emberek vagyunk ! Vajha csak eszökbe vennék a mit a költő oly találóan és szépen mond: „Pronaque dum spectent animalia cetera terram, os homini sublime dedit, coelumque tueri!" akkor bizonyára egyik legnagyobb praerogativájoknak tartanák, hogy Istent hordozhatnak keblökben, s imádhatják őt! „Est Dcus in nobis, agitante calescismus illó" ! Valóban a prudentia és cura pastoralis-nak nem háládatlan mezeje nyílnék ez irányban hatni egyházközségeink családjainak erkölcseire, általában híveink gondolkozásmódjára. Igaz, hogy terhes, sőt az előkelő családokkal szemben sikamlós, csak nem megmászhatlan lejtő, de végre is kötelesség, a mely szilárd és következetes kitartás mellett magának a munkásnak is édes jutalmat, zamatteljes gyümölcsöt terem. II. Családok alkotják a társadalmat, s ime a milyen szellem, érzület és meggyőződés él a legtöbb családban, olyan szellem leend irányadója az egész társadalomnak is. Tagadhatlan a keserű jelenség, hogy ez idő szerint fájdalom azon családok vannak nevezetes többségben, melyek semmiféle vallásos érzülettel nem bírnak, s még is — sajnos — ezek az irányadók, a közszellemet alkotók ! De valóban nincs is köszönet benne ! Nézzünk széjjel az országban, s vegyük ha csak futólag is szemügyre az erkölcsöket. A templomok az igaz üresek ; s ha nem is valljuk, hogy ezek elhanyagolása mindeneknél a jó erkölcsök szükségképi hanyatlását vonja maga után: de a mennyiben azt látjuk, hogy