Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-04-22 / 16. szám

arról győződve, hogy küzdelmünk művelt és higgadt közönség színe előtt folyik le. A 20 lapra terjedő paraplilet tendentiája, bebizonyítani, hogy Patak különb város Miskolcnál s hogy Patak egészen alkalmas kisváros egy nagy főiskola befogadására. Ezen irány teszi a munkát hatástalanná és a jó ügyre nézve ártalmatlanná. Ha Szinyei úr Ballagi Mórra hallgat, s a helyett, hogy magát az eszmét támadta volna meg, a kivitel nehézségeire, akadályaira hivta volna fel a közfigyelmet : még talán az áthelyezés eszméjének eddigi pártolói közül is megtérített volna egy-kettőt, azokat t. i., akikben nincs elegendő elhatározottság és bátorság néhány képzelt és nem képzelt akadálylyal megküzdeni. De Szinyei úrban sokkal kevesebb a gyakorlatiasság és sokkal több a kegyelet, az ideálismus és amit Voltaire nemzete ugy nevez, hogy p r é j u g é, a magyar pedig ugy, hogy előítélet, vagy helyesebben balvélemény, semmint a kérdés praktikus oldala iránt érzékkel bírna. Kapja tehát magát, bizonyítgatja azt, amit saját hivei az ő argumentatiója nélkül is szentül hisznek, az áthelyezés barátjai ellenben, ha sokkal szebb hangon beszélne is a lelkükre, mint amint beszél, sem hisznek el neki. Ime itt rejlik a munka sikertelensége, melyet legkevésbé sem ellensúlyoz a hányaveti, leckéztető hang, s a rüpok modor, mely a pamplilet minden során, mint fekete vonal, végigvonul. Ilogy az effajta meddő, meggyőző hatás nélküli nyomtatott papirossal tüzetesebben foglalkozni hálátlan dolog : ezt az tudja legjobban, aki életében vagy egyszer részesült már olyatén megbízatásban, mint Hercules, kinek Au gias istállóját kellett kisepernie. Mindamellett azonban van egy jó oldala is ennek a favágó-munkának, az t. i., hogy alkalmat ád nekünk feltüntetni a közönség előtt az ellenfelet a maga valóságában; meggyőzhetjük azokat, akik eddig talán az ellenkezőt hitték, hogy a túlsó tábor eszmékben, érvekben mily szegény, szenvedélyében menynyire vak, s ítéletében mily elfogult és goromba. Ha erről sikerül meggyőznöm olvasóink azon részét, amely nem volt oly szerencsés, hogy maga olvashatta volna az emiitett röpiratot: fáradságom nem veszett egészen kárba. Szinyei úr azon ténynek a constatálásával kezdi válaszát, hogy Kun Pál „hangos szavú cikke oly hullámokat vert fel, melyek immár sok mocskot visznek és elbírnak hátukon". S ennek bizonyságául Ő is hozzájárul a piszokhoz egy csomó piszokkal. Azok a nagy hullámok miért ne bírnák el az ő szennyesét is ! ? A sok szitok és gorombáskodás közül, megvallom, nehezemre esett s rám nézve nagyon kellemetlen volt, kiszedni azon egy-két sovány érvet, melynek tarthatatlansága felől óhajtom az alábbiakban a közönséget felvilágosítani. Mindenekelőtt jónak lát a pamphlet szerzője meg leckéztetni bennünket, akik „herostratusi vad szenvedély -lyelc

<

egy „ízetlen és becstelen'5

(!) hírlapi vitát provocáltunk olyan kérdésben, amelynek megvitatása nem tartozik a sajtó illetékességi körébe. Mennyivel eszélyesebb, egyházalkotmányunk elveinek megfelelőbb eljárás lett volna — úgymond — az áthelyezés kérdését indítvány alakjában az egyházkerületi közgyűlés elé terjeszteni. Olyan forma beszéd az, mintha valaki megrovná a sajtót, hogy beleszól —• még pedig ugyancsak hangos torokkal — a most folyamatban levő közgazdasági kiegyezésbe, holott annak törvényes elintézése úgyis a két parlament jogkörébe vág. A sajtó, az én felfogásom szerint, minden közügyhöz nem csak hogy hozzászólhat, de kötelessége is hozzászólani ; mert a sajtó van hivatva előkészíteni a közügyek hivatalos tárgyalását, informálni a törvényhozást és a kormányt minden közérdekű kérdésben s felvilágosítani a hivatalos orgánumokat a közhangulat felől. Hogy Szinyei úr egyházi és iskolai kérdésekben mégsem ismeri el első folyamodásu bíróságnak a sajtót, erre neki egyéni tapasztalatokon alapuló nagy okai lehetnek ; de azért — megvallom — protestáns ember szájából nem szívesen hallom az efféle reactionarius hangokat. Szinyei úr fenebbi véleménye után jogomban áll róla feltenni, hogy ő azért szeretné a sajtó szabadságát ép az egyházi és iskolai ügyekben megszorítani, mert az ő személye csak e két téren támadható meg; s hogy lia történetesen például pénzügyi hivatalnok lett volna belőle, bizonyosan azt vitatná, hogy a finanzügyek azok, melyekhez a sajtó mint elsőfokú bíróság nem szólhat. A szabadság ilyetén absolutisticus felfogás miatt eszünkbe sem jut megróni a dahomei királyt, ki nem tudván odáig fölemelkedni, hogy másoknak is engedje azon szabadságot, melyet maga számára követel, midőn az angol követ a rabszolgaság eltörlését kívánta tőle, azt felelte, hogy nem bánja, ha az angol királynő véget vett a rabszolgaságnak, csak neki engedje meg, hogy azt tovább folytathassa ; mondom : a dahomei királyt ezen szűkkeblüségéért nem rójjuk meg ; de igen is megrójjuk a protestáns tanárt, aki ilyen elveknek csap föl szószólójává. Van azonban egy körülmény, ami némileg enyhíti a megrovás szigorát; de ez csak a jelen esetre szól s koránt sem igazolja Szinyei urnák általánosságban fölállított tételét. A kartárs úr félti iskolánk jóhirnevét, mely a megindított hírlapi vitában, szerinte, már eddig is ugyan csak meghurcoltatott. Félelme azonban, bármily tiszta legyen is különben annak eredete, teljesen alaptalan. Egy háromszázados iskola, mely oly sok vihart kiállt, melynek fölvirágzását még a hatalom üldözése sem birta megakasztani, nem omlik össze egy pár hírlapi cikktől, vagy ha összeomlanék vagy megingattatnék, a minek különben föltevése is absurdum, akkor, mint nem életképes intézet, más sorsra úgysem lenne érdemes. De hiszen meg vagyok róla győződve, hogy maga Szinyei úr sem hisz komolyan a most folyamatban levő hírlapi vita pusztító hatásában, s legfölebb a feletti roszalásának akart kifejezést adni, amit mi is aláirtunk volna, hogy a vita folyamában magát a pataki iskolát is megtámadták némelyek s olyan vádakkal illet£ ÍZ, U), W.^