Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1877-04-08 / 14. szám

az államélet minden izgalmainak, minden szenvedélyeinek részese, századokon át benső természetével ellenkező útakon járt, hol mennyei fényét oly tettekkel homályosította el, melyek üdvös voltát az emberiségre árasztott minden jótéteményei mellett is uagyon kétessé tették, s utoljára is az emberiség szinét javát attól elidegenítették. Az embereknek gondolkozó része az egyház túlkapó visszaéléseit végre mcgsokallván, nem akarta tovább derekát beadni oly hatalomnak, mely szellemi jogcímen a legszellemtelenebb munkára, a lelkiismeret erőszakolására vállalkozott, s megszlilemlett a reformátió, mint az elme felszabadulásának oly műve, mely a vallásban, mint a szellemi élet leg! tisztább ösztönében más korlátot elismerni nem akar, mint melyet az örökkévaló Isten világos kijelentése elibénk szab. A reformátió e ténye azzal szemben, ami századokon keresztül az emberi elméket fogva tartotta, minden esetre nagy haladást jelez, s az emberiség ügyét mindenütt, a hová behatott, észrevehetői eg előbbre vitte. Azonban magától értetik, hogy a kijelentés tényére fektetett reformátió előmenetelénél minden attól függ, mit kell isteni kijelentés alatt értenünk, mert hiszen hitokniányunk szerint is „Isten sok rendben és sokféleképpen szólott" az emberiséghez, ós a régi egyház minden bitorlásairól is azt állította, hogy azok isteni kijelentésen alapulnak. A régi egyház ezt igen könnyen tehette, miután mind elejétől fogva magát az isteni dolgok kizárólagos letéteményesének állította, s így rajta állott meghatározni, mit kelljen isteni kijelentésnek tekinteni, mit nem. A római egyház az irás mellett az isteni kijelentés élő forrásául az egyházi traditiót is vallotta, a traditió pedig minden időben oly rugalmas természetűnek bizonyult be, hogy arra, amint a legújabb időben tapasztaltuk, halandó ember istenitését is építhették, a reformátió korában pedig annak alapján oly egyházi testület is alakult, mely a társadalmi életnek valóságos mételyévé vált. Ily előzmények után a reformátoroknak kétségen kívül teljesen igazuk volt, midőn az isteni kijelentést a traditió kizárásával egyedül a szentirás körére szorították. „Én — így nyilatkozik Luther — minden egyházi atya mondásainak, minden angyal, ember, ördög mesterkedésének és beszédének fölibe helyezem a szent irást. Ezen állok, erre támaszkodom, ezzel büszkélkedem én, s azt mondom : Istennek igéje előttem mindenek fölött való, isteni fölség áll előttem." A keresztyénség első világba lépte óta nem történt nagyobb horderejű enuntiatio ennél. Luthernek e nyilatkozata megtörte a varázst, mely az embereket több mint egy ezred óta legszentebb jogaiktól megfosztotta, s egy rendszer érdekében kiskorúvá tette. A régi egyház az emberhez így szólott: Nem a te dolgod magasabb rendeltetésed titkát kutatni, s gyarló eszedet olyanon törni, a mit soha föl nem érhetsz; tedd a mit én parancsolok, s okvetetlen üdvözülsz. Ezzel ellenkezőleg Luther kimondja: Nem egyházi cselekedetek, hanem élő hit, lelkednek az isteni kegyelemről szerzett saját meggyőződése az, ami üdvözíthet, e meggyőződést pedig merítheted magad a bibliából, mely, . mint a vallás genesisónek élethű tükre, éppen ennélfogva a vallási eszmék emberi szenvedélyektől ment fejlődésének is legbiztosabb eszköze. Ezzel a biblia irányadóvá lett, ós azóta nem ismerünk tényezőt a történelemben, mely föladatának minden körülmények között, a társadalom legnagyobb áldására, úgy megfelelt volna, mint az. Mindenütt, a hol olvasták, a vallásosság a társadalmi létet átalakító uj életre támadt, s az embereket öngondolkozásra, munkára, takarékosságra ós becsületességre szoktatta. Ami jó van a mai társadalomban, azt mind a közönségessé vált bibliaolvasásnak köszönhetjük. De hisz az emberek sokfélekép magyarázzák a bibliát — mondják túlnan — tehát nem lehet egy magára a vallásos igazságnak biztos forrása, mely mindig egy ós ugyan az. Szerintünk és a tapasztalat szerint, ennek éppen ellenkezője áll. Éppen annál fogva, hogy sokfélekép magyarázható a biblia, legalkalmasabb tolmácsa a vallási igazságoknak, melyek Isten akaratából olyanok, hogy minden egyes emberi lélek sajátsága szerint sajátságosan idomulnak. Ha egyformaság volna a vallási igazságok ismérve, akkor Isten a kijelentést úgy intézte volna, hogy valamint minden józaneszü ember, kétszer kettőt egyformán négynek tudja, a vallásigazságokat is minden ember egyformán fogná fel Ámde akkor megszűntek volna a szabad akaraton alapuló erkölcsi természetünknek rugói lenni. Pedig éppen abban áll legnagyobb becsük, hogy természetünket földi salakjától megtisztítva nemesítik és emelik. A legüdvösebb vallás-igazság reám nézve egészen haszontalan, ha lelkem azt megragadni nem képes, viszont hatálya fokozódik a hévhez képest, melylyel lelkem felöleli. E tapasztalati igazságok behatása alatt szíilemlett meg a XVI-ik században a protestantizmus,