Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1877-03-11 / 10. szám
magyar nyelven szólal meg. De hogy a Patakon tanuló szerb, román jogász, ha a gymnasiumban el nem sajátította a magyarnyelvet, magyarrá válnék,, azt ne mondja senki. Különben újabb időben p. o. napjainkban, a jogi szakban kizárólag magyar ajkú az ifjúság, írmagul sem lehetne felmutatni köztük egyet sem érdekes nemzetiségeink közül. De ugyan mikép is teljesiti Patak ezt a nemzetiségi missiót? Éppen úgy mint N.-Enyed. Tudnivaló, hogy Enyedtől nagyon csekély távolságra mindenütt oláhul beszélnek. Annyi befolyása sincs ott az alma maternek, hogy a legközelebbi falut megmagyarositsa. Éppen így van Patak a maga nemzetiségi missiójával. Itt van 10 percnyire Ardo — ez orosz. Azután Károlyfalva, Trocsonfalva — ez német. Lám lám, a pataki alma mater mily roppant befolyást fejtett ki 300 év alatt a vidék megmagyarositása tekintetében. Fogjunk kezet Enyeddel, és hallgassunk erről mint a csökmei sárkányról. A magyarfaj, épen úgy mint a török nem assimilatio képes. Az ugortatár népek hajlandóbbak a beolvadásra mint a beolvasztásra. Különben is csak a gyermekkertek és elemi iskolák s valami igen csekély mértékben a középtanodák birnak befolyással a magyarrá képezésre, az akadémiák ennek semmikor sem felelhetnek meg. Mire való tehát annak a nemzetiségi hivatásnak szédelgő emlegetése ? Politikai és egyéb tényezők eszközölhetik a magyarság terjedését, és nem a jogakadémiák. Némely embernek meg van még az a bogara is, hogy feleslegesnek tartja az elméleti jogi cursus alatt a gyakorlatot. Ezen felfogás olyan ember agyában szokott kisérteni, a kinek fogalma sincs a jogiképzés természetéről, a ki soha nem gondolkozott komolyan a jogi és politikai disciplinák szükséges függelékeiről. Sőt a ki szóba sem állt soha igazi jogászszal eszmecserére. Az ilyen jámbor szentül hiszi, hogy p. o. a római jog csupa merő elmélet, a melyet a gyakorlattal viszonyba hozni akarás, megszentségtelenitése a tudománynak. Pedig ez a nagyon elméletinek látszó stúdium igen is gyakorlati, a menyiben nem egyébb az magánjognál, s mint ilyen alapja nem csak az európai összes, hanem az úgynevezett magyar jogfejlődésnek is. Ilyen aztán a bányajog meg a váltó, meg törvényszéki orvostan, a melyet kórház és boncolat nélkül előadni éppen olyan, mint hangnélkiil énekelni, sz'nnélkül festeni akarni. No de hát elég az, ha valaki önleges okoskodásának szarvasgombáit saját énjének mivoltából küllétre emeli, akár beszélt ahhoz értő emberrel, akár nem. Annál jobban megegyezik az ilyen küllétre emelkedett entitás a metaphysikának ezen sarktételével: tantum scio, ut nihil sciam. De van egy nagy, egy cardinalis baj, s ez az, hogy a pataki alapitványokat csak Patakon szabad elkölteni. Valóban eddigelé úgy tudtam, hogy a pataki iskola alapitványai p. u. a Vay-Mocsáry-féle, a pataki iskoláé, most azomban per ambages kiderül, hogy nem is annyira az iskola vagyonát képezik azok, mint inkább Patak városáét. Nos hát mondtam én, hogy levigyék Miskolcra az alapitványokat ? Dehogy mondtam. Csak azt mondtam, a mit most is hangsúlyozok, hogy a sárospatakmiskolci jogakadémia mint a főiskola exponált organuma részeltessék a Patakon osztatlanul maradó tőkeösszeg őt illető kamataiban. Mert azon feje lágyára esett bárgyúságot nem fogadom el, mely szerint minden kamat csak S.-Patakon költhető el. Egyébbiránt is sokszor eltértünk már az alapítványok eredeti intentioitól p u. eladtuk az államnak azon felekezeti képezdét, melyet jámbor alapítók alapitványaiból állítottunk, s fizetünk az állammal kötött leonini szerződés értelmében évenként 3000 frtot. az állam zsebébe, igen kétes értékű viszontszolgálatok fejében és illetőleg halvány reményében. Történt-e e miatt nagyobb baj ? Kidölt-e a kollégium fala ? Vissza követelték-e az alapítványokat ? Nos ? Pedig a felekezeti tanitóképzőből csináltunk államit, m. kir. intézetet. Ez pedig kissé kényesebb dolog ám mint a pataki jogakadémiának Miskolcra áthelyeztetése! No de végzem. A mit minapi cikkemben irtára, eddigelé nem cáfolta meg senki, illetékes hang nem emelkedett. En tehát mindazt, mint meggyőződésem szerint helyeset és józanul megcáfolhatlant fentartom. Meggyőződésemet mindenkor kimondom, akár tetszik az valakinek, akár nem. Különben is azt hiszem, hogy a tárgyilagos vitatás a protestantismus szabadságot lehelő éa vélemény-nyilvánitást szelíden türó körében nem eshet anathema alá. Pardon. Cikkemet épen befejeztem, midőn a postával a „Zemplén" két számát és a „Prot. Egyh. és Isk. Lap"-ot veszem. Ugy látom, hogy Mitrovics Gyula tanártársam mindkét lapban ugyanazon philippikát közli ellenem : nyilván attól való féltében, nehogy eszméi tágabb körben el ne terjedjenek. De miután mindkét egyazonságú cikkéből csak annyit vettem ki, hogy én szédelgek, hiúskodásból nevemet hurcoltatom, lelketlenül lázitok, engedjen meg, cikkére nem reflectálhatok. Ha a tárgygyal és nem személyemmel foglalkozand, állok elébe, de így figyelmen kivül kell azt hagynom, mert érdeklődésem csak a tárgy felé irányul. Csak azt apostrophálom, hogy a „Z e m p 1 é n"-ben egy héttel előbb kezdetett a cikk közlése, mint a „Prot. Lap"-ban. Ez azonban nem az én dolgom. Személyeskedések terére senkit sem követek : mert az ügyet, melynek szolgálatába állottam, félre teleltetve látni nem akarom. A kinek van argumentuma ad rem, mondja el higgadtan, a ki csak ad hominem argumentál, saját gyöngeségét árulja el. Ujolag ismétlem, hogy személyes polémiába nem bocsátkozhatom, arra sem kedvem, sem időm, sem tentán nincs. S azt hiszem, hogy a „Prot. Lap" t. szerkesztőségének is nézetét tolmácsolom, ha azt mondom, beszéljünk a dologról, hagyjuk a személyes utálkodásokat.*) KUN PÁL. *) Kérjük cikkíróinkat legyenek szívesek az objectivitás terén maradni. Mert a személyeskedések eló'tt kénytelenek leszünk a sorompókat lebocsátaui. S z e r k.