Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-12-31 / 53. szám

Húrban. Mindkettőnek fejét tartja két oláh pap, metsző fogaival téged arcon harap." „A régi mederben, nyugat felé árad a felkavart sárviz, a Neckár kiszárad ; s Némethon felázott vizenyős talaja az áradat vizét magán átbocsátja." „A régi mederben, árad, árad, árad. Elborít végképen, de el, még se fárad. Ilyen áramlata nem volt földnépének, mióta a Hunok rajta kijövének." „Cseh, szláv, rusznyák elemekkel, Németország fordulva fel, nem bír ennyi csöcselékkel. Át ffázol a Rajna tükrén, a megbokrosult sárga mén." De; „a katalauni mezőkön, ismét eláll a népözön. A régi meder eddig van, tovább menni már tiltva van." „S a vandai kozák nyergekből, egy második máglya épül, a sárga ló rajta megáll, nyergében ott ül a halál! „És Brenn*), a hős kardját dobja, égő fáklyát szőrit jobbja! s a fáklyáról gyúl a máglya, eget veri véres lángja! hajlik a halál kaszája . . . s lesz a sárga ló hullája, az újra született világnak, unigenitus bullája. 1876. Decemb. 31. NOSTRADAMUS. *) Brennus kardja. — Azután Attila nyereg máglyája. t -érLm zeFW A lelkészi hivatal magasztos voltáról. I. Kor. 9, 16-19. (Fölszenteltetés alkalmára.) (Vége.) II. Nagyszerűségét, magasztos voltát mutatja nemcsak az, a mit követel, hanem az is, a mivel jutalmaz Kérdezhetjük Pál apostollal : micsoda jutalmam vagyon tehát, ha az evangeliomot hirdetem ? ha tehetséget, szere tetet, lelkesedést, eszélyességet, lelkiismeretességet hozok magammal, s mindezt, minden időmet, egész életemet arra szentelem ? Erre annyival inkább röviden felelhetünk, mert a lelkész kit „a szükség kényszerit az evang. prédikálására" nem sokat kérdezősködik a jutalomról, hanem prédikál s a jutalmazást Istenre bizza ; de meg azért is, mert a nyerhető jutalomnak természetében fekszik, hogy nem lehet róla sokat mondani, azt érezni kell. Nos micsoda jutalmam vagyon tehát? Mások a kéz és ész mun kájáért gazdag jutalmat nyernek , vagyonban, hirben dicsőségben, méltóságban, gyarapodnak, kényelmes palotáikban fölkeresi őket a hizelgés, fél ország hangoztatja nevüket csodálattal, nagy és kicsiny készséggel siet befizetni neki bámulata adóját s büszkeséggel emeli nemzete vezércsillagai közé. A lelkész? Nos a lelkész? Otet alacsony hajlékában csak olyanok keresik fel, nevét csak olyanok emlegetik, kiknek szavát a hir viszhangra nem méltatja; az ő jobbjának tetteiről a balnak nem szabad tudni, s ragyogó érdemeit is csak olyanok ismerik, kik fényes kitüntetéseket nem osztogathatnak; őtet megfeszitett erő és kitartás sem teheti gazdaggá, mert aranynyal és ezüsttel nem tudják, nem is lehet megfizetni. Micsoda jutalmam vagyon tehát? Talán az a mindennapi, s ahhoz sokszor még panaszos kenyér ? A ki élete legszebb éveit, vagyonát az előkészülésre, később pedig minden idejét és erejét a munkára fordítja, bizony azt nagyon, sokszorosan megérdemli. Pál ap. szavaiként „ha mi nektek lelkieket vetettünk, nagy dolog é ha mi a testi marháitokat aratjuk?" Ez nem jutalom, ez egyszerűen tartozás a gyülekezet részéről, hogy módot nyújtson neki egyedül a lelkiekre gondolni. Micsoda jutalmam van tehát? „Az — úgymond Pál ap. — hogy mikor prédikálom az evangeliomot, a Krisztusnak evangeliomát ingyen valóvá tegyem, hogy az én szabadságommal gonoszul ne éljek az evang. prédikálásában." Nem hir, méltóság, gazdagság a lelkész fáradozásának gyümölcse, hanem valami lelki, a lelkészhez méltó magasztos jutalom: maga a munka és híveinek szeretete. A művész gyönyörtől dagadó kebellel tervezi- s s örömtől ragyogó szemmel vizsgálgatja készülő művét, serényen iorgatja ecsetjét, vésőjét, irótollát, s a mű ké szültének százszor jobban örül, mint később az árának. Maga a munka öröm és jutalom neki. A lelkész még édesebb örömmel gyönyörködhetik a maga munkáján, ha annak előzményeire, lefolyására, eredményére gondol. Művész ő is, nagyobb mint a szobiász, festész, zenész vagy költő. A szobrász büszke arra, ha a durva, idomtalan, hideg márványból tetszetős emberi alakot farag ; — a lelkész Isten képet akarja helyre állítani a bűnök által eléktelenített, megkeményült szívben, midőn életet lehel dorgáló vagy biztató szavaival a megkövesült szívbe, hogy a kétségbeesés dermedtsége után új élet ereje fussa át ereit, a közöny jegét az érdeklődés és érzés heve olvaszsza föl. A festész élénk színekkel a megszólamlásig hű arcképet festhet, melyen a lélek állapotát csak jelezheti az egy pillanatnyi látszatban ; a lelkésznek a lelket, a rejtőzni szerető szivet kell rajzolnia félreismerhetlen hűséggel, ezerféle színeivel, ezerféle alak-