Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-12-17 / 51. szám

kincsei, templomai tárulnak fel. Azért ő azt vallja : van ugyan sok rossz is, de általjában „jobbak vagyunk" mint előbb. — Ellenben az eraporiumoktól távol, a hol somot, almát, körtvélyt eleget ehetsz ugyan, de a tudományokban kevés részt vehettek kivált azok, akik most a gyülekezetek és községek elöljárói, vezetői; ha a kor szelleme e tudatlan néptől vallásosságát is elvette, ellenben megtanította furfangosságra, melylyel zabolátlan vad indulatainak szolgál, nem tekintve se istent se embert; itt a hol az általános romlás között még csiráit se látni jobb jövőnek, nem csoda ha a szemlélő felkiált: sülyedünk, veszünk menthetetlenül! Én látom mindegyiket! látom a keresztyén mivelődós nómely erővel érlelt elfanyarodott gyümölcseit; az erőszakkal kikoldult, kényszerülve adott fillérekből tengődő jótékony intézményeket, miket mától holnapig fenntart a hiúság és divatkórság. De a mellett látom, hogy a nép minden rétegeiben, mint vallástalanodik, erkölcstelenedik és ezzel pusztúl anyagilag is. Látom, hogy az útonálló rablók fogytával, mint szaporodik azon tisztelt urak száma, a kik törvényesen rabolják ki áldozataikat. Látom, hogy műveltség, tudomány, becsületesség, mily értéktelen dolgok uri társaságban és tömegnél egyiránt, csak az kelendő, az a nagy ember, a ki gscheftet meg kölcsönt szerez, a kinek pénze van — akárhol vette ! — Szóval keserű „falusi tapasztalatokban" ón s-m vagyok szegény, s ezek folytán azt kell vallanom, hogy bizony romiunk, sülyediink. Ha van is némi csilláma életünknek, sokkal több a setótsóg a romlás. Tenni kell valamit! de mit ? A mily különféle színben látjuk a bajt, oly különféle uton keressük a segítséget, az orvosságot. A kinek ajkairól figyelmes ifjak hallgatják naponkint az igét; a ki látja mint tódul a hivek serege a jeles fővárosi lelkészek szónoklatára, a ki benne él a számtalan humanisztikus intézetek, egyesületek, társulatok közepette, s látja ezek gyámolitására befolyni a nagyok ezreit, a szegények ezreinek filléreit. Nem csoda ha azt ajánlja, hogy hirdessük az igét, melylyel megváltotta Isten e világot, és bízik az igehirdetés sikerében. De a ki csak azt hallja, hogy mint szidják a papot azért a néhány maroknyi ocsuért, a mit zálogol ássál kell behajtani, a mestert, mert büntetést kell fizetni az iskola-mulasztásért, a ki abba gyakorolja magát esztendőn át, hogy milyen szépen hangzik az üres templom, míg a „ csárda bezzeg hangos"; akit meglopnak saját hivei elől hátul, eltagadják a becsületre adott kölcsönöket, kiforgatják az Írásbeli szerződéseket stb. stb. A ki tehát nem talál maga körül semmi vigasztalót; s ha azt teszi — a mint irva van — hogy e „pusztító utálatosság között emeljétek fel a ti fejeiteket és lássátok meg, hogy közelget a nyár" s a világ állapotának hírnökei, a lapokból is csak általános romlást olvashat, ott is csak egyház, vallás, pap iránt való gúnyt, gyűlölséget talál — csoda-e ha azon meggyőződésre jut: nincs már segítség, ha csak nem a korbács! És mindeniknek igaza van. Bizony sok oly bajunk van, a mi „ense recidendum" volna. Bizony gyors hatása csak a korbácsnak volna, legyen az valóságos scutiea, vagy a mai „humánus" kor egyébb kényszerítő eszközei; börtön, pénzbírság s t. ef. Bizony mint a neveletlen gyermeknek, a mi népünknek is szigorúbb fegyelem, gondosabb gyámkodás kellene, mely kötelessége teljesítésére szorítsa, saját maga megrontásától óvja. Hirtelen jött rá a szabadság, nem volt arra nevelve, s most abban találja a szabadság gyakorlását, hogy fitymál isteni ós emberi törvényeket. Igaz, hogy a ki vízbe nem megy, az úszni nem tanul meg; de az a Mózes is bölcs ember volt ám! a ki nem vitte népét Egyiptomból egyenest Kanaánba, hanem előbb nevelte a pusztában bottal ós minden hatalmában levő kényszerítő eszközökkel. Csakhogy az a korbács reánk nézve olyan „ideális" dolog, a miről hiába okoskodunk. Nincs a mi kezünkben semmi büntető, kényszerítő eszköz, legfeljebb ha a közvéleményt megtudnók nyerni, hogy az ország hozzon szigorúbb törvényeket. De ha volna is büntető hatalmunk, nem használnék azt, mert nem a mi kezünkbe való. Nem is volna, csak pillanatnyi ós fél sikere. Mert nem kónyszeritett vallásosság kell nekünk, hanem belső meggyőződésből származó buzgó istenes élet. Marad tehát a másik, az Isten igéje. De a mint mondám, ós újra mondom, ezzel sem érünk célt. Legalább az eddigi módon nem! Ha mégoly buzgón pásztorkodunk is, mit használ, ha a nép kerüli a templomot, bizalmatlan a pap iránt s rá nem hallgat. Hanem utánnuk kell menni az eltévelyedetteknek, felkeresni őket ott a hol találhatók. Nem kell véka alá rejteni a gyertyát, ha bár paro-