Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-10-15 / 42. szám

minden ekklézsiák históriáját megirni lehetetlen." — (Ezen nyomorúságos közöny, melyet szeretönk a népre tolni — valljuk meg — bennünket szállt meg legjobban. „Orvos gyógyítsd meg magadat!") Tanári lelkiismeretes nagy munkásságával nem áll arányban az anyagi jutalom : szállás és 450 forintból állt évi fizetése, s noha kollegáival együtt több izben folyamodtak a pápai egyház presbyteriumához (mivel 1806-ig ezen egyház tartotta fen az iskolát) kérelmük teljesítése mégis nagy időkre elodáztatik Az egyháztanács más tekintetben is méltánytalan volt professoraihoz : atyáskodó felsőbbségét több izben érezteté tanáraival. Tanácskozásaira -— hol pedig iskolai ügyek is fordultak elő — nem hivta, végzéseit csak ugy „sic volo, sic jubeo" módon tudatá tanáraival, meghagyták, hogy „mindenekben a Iocale presbitérium alatti állásukat és a subordinációt ismerjék el."*) Az ily bánásmód mélyen sérté s elkeserité az önérzetes, hű s nagy buzgalmú férfiakat; különösen a heves természetű Mártont, ki egyátalán nem türheté az egyháztanács-elnök s iskolai főgondnoknak — a kemény nyakú s különben jó akaratú Eőri Jánosnak —- fensőbbségét nem egyszer éreztető modorát; melynek következtében villongás, több évig tartó egyenetlenség támadt professorátus és presbytérium közt, elannyira, hogy immár több izben világi bíróságnak kelle közbe lépni a tanárikar, különösen a Márton ellen támasztott vádak megvizsgálására. E kellemetlen helyzetből, melybe önkéntelenül sodortatott, szabadulandó, a csendes életet kedvelő s szelid természetű Tóth Ferenc (1807.) fölajánlá magát a megürült sárospataki theol. kathedrára. Mely elhatározását midőn kijelentette volna az egyh elöljáróságnak: ez azonnal irt Pázmándy József sup. főgondnoknak, kérvén, hogy közbenjárásával bírja rá kedves professorukat a további itt maradásra. Ezen erélyes és nagy befolyású férfiú megértvén, hogy minden kellemetlenségek a presb. megalázó bánásmódjából s innen folyólag a professoroknak azon — - a komáromiak által inditott — törekvéséből származik, hogy a főtanoda Pápáról Komáromba tétessék át. Közbenjárására az e.-kerület csakhamar kivevé a collégiumot a presbytérium gyámsága alól, azt hivatalosan sajátjául vallás „Collegium reformatorum Papense" ciraen anyagi s erkölcsi gondjaiba vette, a Komáromba áttétel eszméjét határozottan elveté s igy a békét helyreállitván és biztosítván, Tóth Ferencet a további maradásra bírnia sikerült. Nem is zavarta aztán csendes működésében a tanárt semmi. Megelégedésben s boldogul folytak napjai. 1804. Őszén egy kopott külsejű, vézDa alak nyitott be hozzá. A tanár zsebébe nyúlt, valami kis könyöradományt szándékozott nyújtani a nyomorultnak . A jövevény halvány ajkaira mosoly ült. — Hát csakugyan nem ismersz Ferkó ? A tanár kétkedoleg rázta fejét. — Bizony nem csoda — szólt az idegen — 15 év *) Liszkay S

A pápai ref. egyház levéltára.® nagy idő! Valamikor együtt tanultunk (azaz te tanultál, de én nem) Debrecenben. No, ne találgasd : én Cs o k on a y vagyok. A tanár úr keblére ölelte az ország első lantosát, a szerencsétlen bujdosót, kit boldogtalan szenvedélye űzött, kergetett. — Honnan jösz Miskám ? kérdé a professor. — Csak innen a szomszéd vármegyéből, Komáromból. . . Még egyszer akartam látni az asszonyi nemzetség legékesebb, de egyszersmind legkeményebb pici exemplárját. . . Elfáradtam Ferkóm, kutyaliter; ha kivetsz sem megyek el néhány nap előtt hajlékodból. A poéta leült szemben a tanárral. Oly nagy ellentét volt köztük ! A tanár 35 éves erőteljes, izmos alak ; a poéta 15—20 évvel látszott idősebbnek sovány, kiaszott, beteges, csak árnyék ; senki nem sejtené, hogy az a hitvány sorvadt test a legelső nagy szellem hüvelye. — Úgy látom — enyelgett a poéta, végig jártatva szemeit a szoba egyszerű, de csinos bútorzatán — már van asszony a háznál. No, te igazi jó professor vagy. Olvastam a „Cura pastorális"-odat; azt mondod benne, hogy a lelkipásztor leghelyesebben cselekszi, ha megnősül. Nem csak tanitod, hanem úgy is cselekszel. Lásd mikor én professor voltam, mindig arra intettem tanítványaimat, hogy úgy ne cselekedjenek, m nt én . . . Azt is arithmetice szépen bebizonyítod, hogy a lelkipásztor méltán megkövetelheti a világtól, hogy neki gazdag asszonyt adjon feleségül . . . Hát megtartotta-e professor uram ezt in praxi ? Nos, elhozta-e az ő 10 ezrét az asszony ? A tanár jó izűn mosolygott. Már a mi a pastorális e tételét illeti — válaszolt — in praxi nem követhettem ; itt más törvényeknek kelle hódolnom, olyanoknak t. i. melyeket nem ember, hanem isten ír a világ cura pastorálisába Feleségem szegény —• és — De azért csak lesz mit ennünk — vágott közbe a poéta, — mert sincere expectorálom édes professor barátom, hogy hirtelenében meg sem tudnám mondani, mi bajom van igazán: éhségem nagyobb e avagy szomjúságom . . . — Bizony pedig édes Miskám, egy kis József császár korabeli toleranciával kell birnod ; mert feleségem nincs idehaza, a szolgálót is magával vitte, estefelé jönnek meg csak . . . Hanem ha nagyon éhes vagy, jer, nem messze ide a „Fehér ló" vagy a „Griff", kapunk tán még valamit. — Már azt nem cselekszem. Nem akarlak kompromittálni. Váljon mit mondanának, ha nt. professor urat ilyen csavargóféle emberrel együtt látnák ülni a korcsmában. Sem pediglen én feleséged hazajövetelének bizonytalan órájára nem várakozhatom. Azért azt tanácslom, hogy vedd elő az éléstár kulcsát, egyúttal a pincéjét se feled; aztán majd csinálok én rántottát. A makacs poéta csakugyau belevitte a professor urat a hínárba, ki kellett mennie a konyhára, segíteni az éhes poétának.