Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1876-07-23 / 30. szám
vigasztalja a szent ügy végdiadalának szivemelő reményével. Ama két tényező mellett az erős hit az evangeliomi igazságokban, s az ihlet, mit ez teremt, teszi a lelkészt igazán az Isten országának győző bajnokává. Kinek keblében ég a hitűek szent lángja, csak az élesítheti máshol is a vallásosság melengető tüzét. Igaz, jelenleg mint a tapasztalás tanitja, a társadalom nem ezt keresi első sorban a papokban, sőt másirányií követeléseivel mintegy készteti első szent hivatásuknak, a józan vallásosság ébresztésének elhanyagolására. — Mai nap a lelkésztől megvárja a közvélemény, hogy legyen községében a célszerű gazdászat terjesztője, legyen kitűnő kertész, a gyümölcstenyésztés zászlóvivője; legyen továbbá a házi ipar úttörője, a selyemtenyésztés előmozditója, jeles praeceptor, első méhészgazda, végül legyen iró, tudós, ki az irodalom és tudomány mezején is babérokat arat. Mind e feladat nagyon szép, s érdemes arra, hogy avatott bajnokai legyenek. De hát mind e kivánalom szolgálata mellett, hol marad a pap, a Krisztus evangéliumának hivatott hirdetője ? Yagy e hivatás már csak valami mellékes, mely nélkül könnyen ellehet a világ . . ? Követeléseivel a társadalom maga egyengeti az elvilágiasodás útját a papság körében is, maga szoktatja reá a lelkészeket, hogy első sorban anyagi érdekek szolgálatával törekedjenek kitűnni, hogy hivatalukat pusztán kereset forrásnak tekintsék és a szt. igék hirdetésére s a cura pastoralis lelkiismeretes hordozására csekély súlyt fektessenek. Ez anyagias irány hatása alatt a lelkész gyakori esetben csakugyan meghidegül a vallás iránt, hite megrendül az egyház magasztos hivatásában; s aztán hogy gyújtogassa a buzgóság tüzét másokban az, ki „jég kebelben fásult szivet zár ? * A lelkészi kar szerintem is gyöngítheti a materialistikus irány hatását a társadalomban, de hogy ezt tehesse, szükség, hogy legyen mindenek előtt egy kiválasztott körben az evangeliomnak hitbuzgó hirdetője, az erkölcsi elveknek szóval és példával hü terjesztője. Legyen a lelkész előtt a templom oly tér, mely méltó arra, hogy neki szivet és lelket szenteljen. Legyen közelebb előtte gyülekezetének valláserkölcsi gondozása oly hivatás, melyért lelkesül, s érte mindent áldozni tud. Legyen híveinek igazán lelkiatyjuk, kinek szent célja a reábízott körben Krisztusnak lelkét — a hitet, reményt s szeretetet átplánlálni az életbe. Gyakorolja hűséggel az isteni tisztelet azon nemét is, melyet így jellemez az irás; „ . . látogatni az árvákat s özvegyeket az ő nyomorúságukban. . Hivatásának ily szellemben felfogása, — általán véve elég dolgot ád a lelkésznek, ós ha ez értelemben megoldotta feladatát, akkor lerótta tartozását a nagy világ iránt. Ki indíttatva a lélektől, érzi magában az erőt, hogy munkálatával a távollevőkre is jó hatást gyakorolhat, az jelentkezni fog ugy is a nyílt téren, de — legalább nézetem szerint — nem szükséges, sőt nem is tanácsos az egész lelkészi kart a sajtó terére utasítani munkálkodás végett, mert igy csak azon esetek számát szaporítanék, melyekben az ember „invita Minerva" tesz és beszól. Ha a lelkészek híven teljesitik kötelességüket I gyülekezeteik körében, ha szivükbe vésve a megváltó j intését : „szükség néktek újjászületnetek" — hit, ! remény ós szeretetben megujultán hordozzák a vallás j zászlaját, akkor nyugodtan nézhetnek a jövő elé: az elhagyott szent helyek majd benépesülnek újra. Le-1 het hogy még egy ideig gyérül a nyáj, de „meg is tisztul/ Tapasztalni fogják a prófétával, hogy lelkes működésük nyomán az ellenséges irány dacára is maradnak még mindig, kik Bálnak térdet nem hajtanak. És az igy „megtisztult* hitteljes gyülekezetek lesznek majd, ha a materialisticus világ nézet lejárta magát, azon célpontok, melyek a bolygásbau kifáradt tévelygőket ismét magukhoz vonzandják. Mert a materialismus képtelen huzamosb ideig kielégíteni az emberi kebelt. Azok az idők, melyek az egyoldalú sivár anyagelvüséget megszülik, elteme-i tik a megelégedést, megingatják a bizalmat, szeretetet s reményt, a társadalom e szent alapköveit. Sokáig a haladó emberiség ezeket nem nélkülözheti, a miért előbb-utóbb elfordul az álnok vezértől, mely ezeket elrabolja tőle. Az anyagi gondokban, éleíharcokbau kifáradva végül is keserűen érzi, hogy a bizalom, remény elvesztóvel egy mélységes ürt hord kebelében, s ekkor a vágy ellenállhatlan erővel viszi őt ezek forrássához, a valláshoz vissza. — „A fájdalomnak kortársa a vallás s oly sokáig fog élni mint az maga. Hogy felhagyjon az ember a hittel Istenben, szükség volna, hogy előbb megszűnjék ember lenni, j ós maga legyen Isten."* *) L. Carran Rev. des deux m. 1876. 674 lap. 69*