Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-06-25 / 26. szám

tés tétetett, s mit Schleifter Károly barátom előttem fekvő cikkében bővebben és részletesebben fejteget: a dunáninneni egyházkerület testületéből való végképeni kiválást és elszakadást. Engedje meg t. cikkiró, hogy az itt kifejtett nézeteire néhány megjegyzést tehessek. Való ugyan, hogy kerületünkben a nemzetiségi kérdés, melyet túlzó szlávjaink egészen helytelenül a tisztán egyházi ügyek terére csempészt k, sok zavart és visszaélést okoz való az, hogy ezen urak a vallás köpenye alatt politikát és pedig államellenes politikát űznek ; való az, hogy harcolva a szláv nyelv közigazgatási nyelvvé való emeléséért, gyűlölik, megvetik a közös haza hivatalos nyelvét, nem engedvén annyit sem, hogy esperességi gyűléseinken valaki e nyelven szólhasson ; való az, hogy vallásuk ügye kevésbé fekszik szívükön, mint nemzetiségi céljaik ; való az, hogy ki akarván válni a magyarhoni egyetemes egyház kebeléből, önálló nemzeti egyház szervezésére törekesznek; való tehát az is, hogy egyházkerületünkben sok az ok méltányos panaszra, tömérdek a baj, melynek okvetlen orvosoltatnia kellene ; mert ha e rendetlenség, e pártoskodás, e gyászos visszavonás még sokáig tart, a protestantismus ügye s eddigi jó hírneve nemcsak hazánkban, de általában is oly csorbát fog szenvedni, melyet különösen a mai időkben, a vallásellenes korszellem áramlatával szembem bajos lesz helyrehozni. A baj tehát kétségtelen, elhárítására okvetlen kell valamit tenni. De kérdés, váljon azon mód, melyet az emiitett cikk javaslatba hoz, a mosonyi és csallóközi egyházaknak ezen kerülettől való elszakadása, fogná e a bajt gyökeresen orvosolni, vagy csak pillanatra is megszüntetni ? En részemről nem hiszem, s maga cikkiró ur sem helyezi ezt kilátásba, azt állítván, hogy „az állam majd két kézzel fogja megragadni az alkalmat, hogy autonómiánk szárnyait megnyirbálja." — Hogy a kerületnek eddigi többsége, az 5 szláv esperesség, az ily elszakadást nem ellenezné, sőt örömmel fogadná, az kétségtelen dolog ; mert ily módon szép szerrel megmenekednék azon ellenzéktől, mely minoritásánál fogva minden terve keresztülvitelében ugyan meg nem akadályozhatja, de a mely szellemi fölényénél, erkölcsi túlsúlyánál és tekintélyénél fogva túlkapásainak legalább néminemű gátat vethet. Az ily oppositiónak önkénytes kiválása a többségre nézve csak kívánatos, örvendetes jelenség lehet, de a jó ügynek alig válnék hasznára. Pedig itt nincsen s nem is lehet másról szó, mint azon célról, melyet szem elől tévesztenünk sohasem szabad. S e cél a magyarhoni prot. egyház becsületének, tántorithatlan hazaíiságának, a múltban gyökerező jó hírnevének szeplőtlen megóvása és megőrzése a kormány, az idegen felekezetek s a külföld előtt tántorithatlan honszeretet a jó hirnév kivált kerületünkben, sokat vesztett régi nimbusából. Azzal vádoltak és vádolnak bennünket, hogy autonomiánk leple alatt csel-Bzövényeket szövünk ; honárulókká, hazánk ellenségeivé bélyegeztek. Ezért szálltunk síkra túlzó szlávjaínkkal; ezért kértük, intettük őket, hogy a tisztán egyházi ügyeket nemzetiségi kérdések feszegetésével, melyekhez a vallásnak semmi köze, össze ne zavarják, az egyházba idegen, oda nem tartozó elemeket be se csempészenek, hogy mi a nyelvek különfé esége mellett is „egyek legyünk a Jézus Krisztusban;" azért kezdettük meg és folytatjuk a szellemi harcot azok ellenében, kik túlzásaikkal fanatikus eljárásaikkal egyházunkat a közmegvetettség, a bomlás, a bizonyos veszély tátongó örvénye felé sodorják. E harc különösen egyházkerületünkben javába folyik, s a jó Isten tudja, hogy fog végződni. Azonban e harc elől kitérnünk, meghátrálnunk a jó ügy érdekében sehogysem szabad. Pedig kitérés, meghátrálás volna az a mosonyi és csalóközi egyházak részéről. Igaz ugyan, hogy ezen egyházak, voltaképen pedig azok képviselői, annyit nyernének, hogy kikerülnék a további kellemetlen súrlódásokat s gyűlési heves jeleneteket, de nyerne-e valamit a közügy ? nyerne-e a prot. egyház dunáninneni kerülete ? Nem volna-e ezen kerület, ha az kizárólag a mostani túlzók hatalmába esnék, még inkább kitéve a józan gondolkodásnak megvetésének, e végre, a mint azt cikkiró úr is sejti, az államhatalom erőszakos közbelépésének és beavatkozásának ! Nem vesztenők-e el még jobban hitelünket a világ előtt, midőn mondatnék : A dunnáninneni evang. kerületben ezek meg ezek történnek, s nincs senki, a ki ez ellen fölszóllaljon, ki a jó ügy érdekében sorompók közé lépjen. S váljon e gyalázatot, mely hazai egyházunk egyik részét érné, nem éreznék-e testvéreink túl a Dunán is ? Igaz, hogy a harc kemény, de a kissebségre nézve nem gyalázatos, nem dicstelen kimenetelű. A hazai egyetemes egyház zöme, szine java elvi kérdésekben mindig ezen kisebbség mellett emeli szavát, s ha ez az alsóbb forumon megbukott is, a legfelsőbb helyen fényes elégtételt nyer. Ugyanazt nyeri a kormány is. — Midőn a mult évi kerületi gyűlés nevezett pontját kifogásolja, világosan hozzá teszi, hogy ez csupán 5 esperességnek 3 elleni határozata. S voltaképen nem is öt esperesség az, mely kerületünkben a többséget képezi, csupán ezen öt esperesség lelkészeinek többsége. A lelkészek azok, kik az ellenségeskedés, viszály és pártoskodás tüzét szítják és élesztik, — senki más. — A köznép ezen viták iránt nem érdeklődik, mert egyrészt nem is érti azokat, másrészt pedig saját érdekeit bennök képviselve nem látja. - • A szláv íiépnek nemzetiségét senki sem érinti, azt germanizálni vagy magyarizálni senki sem akarja : saját nyelvén tisztelheti Istenét, saját nyelvén hallja az ige hirdetését, saját nyelvén nyeri elemi oktatását, s ez neki elég. Épen azért pánszláv lelkészeink azon stereotyp phrázisai: Népünket, egyházközségeinket képviseljük, azok érdekeit és jogait védjük, azok akaratának vagyunk tolmácsai és szószólói, nem egyéb merő ámításnál, puszta szemfényvesztésnél. Saját érdekeik azok, melyekért harcolnak, saját céljaik, melyeket követnek. — Hogy a köznép a betiltott iskolák visszaállítását kívánná, az nem