Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-06-18 / 25. szám

mai az ágentiális perselybe behányni nem a pap kötelessége, hanem a kurátoré és megyebiróé, s nekik meg van parancsolva, hogy ezt világosan értésére adják a tiszteletes úrnak. A bátor és lelkiisméretes lelkésznek azután alig pár év múlva halála történt s ezen dolog csak hamar utódjának is tudomására jött. Ez használva a papi pru dentiát, nem tette ki magát bántó kellemetlenségnek és üldözésnek, sem az elöljáróság szeretetét és bizodalmát nem akarta elvesziteni: hanem ezen egész esetet elmondta négy szem közt a „Cánoniea visitatió" előtt, és kérte, hogy midőn azon hivatalos kérdést fölteszik a presbyteriumnak, hogy az ágentiális persely magában tétetik-e ki a templom tornácában vagy más perselylyel együtt ? tegyék föl azt a kérdést is, hát a hivek, hogy teszik itt le alamisnájukat, be vetik-e egyenesen a perselybe, vagy csak a tetejére hányják ? — És ezen kérdésre a presbyterium tagjai, semmit nem gyanitva, kijelentették, hogy itt a perselynek csak a tetejére hányják az alamisnát. Ezt hallva a visitatió, nem fürkészve semmit, azonnal kötelességévé tette a lelkésznek, a presbytérium előtt, az egyházi felsőség nevében, ezen alamizsna pénzt minden ilyen alkalommal, a gondnok jelenléttében, az ágentiális perselybe behányni. Es ez igy történt és mind e mai napig igy gyakoroltatik és azóta soha senkinek eszébe sem jutott, hogy ezen eljárás ellen óvást tegyen vagy csak szavát is fölemelje ellene ; holott ha egyenesen a helybeli pap áll ellene erélyesen ezen visszaélésnek és magától merészkedik az alamisna-pénzt, a gondnok és megyebiró mellőzésével, mint feljebb láttuk, a perselybe behányni : bizonyoson temérdek kellemetlenségnek és súrlódásnak teszi ki magát egyházában. Igy pedig tudta és megértette az egész presbytérjum, hogy azt a traktus nevében a visitátor urak parancsolták és ezen meg is nyugodtak jólelkiismérettel, tudván ama jézusi rendelést, hogy minden lélek a felső hatalmasságnak engedelmes légyen. Még egy nem kevésbé jelentékeny példát mondok el a tárgy világositására. Egyházmegyénkben egy csekély jövedelmű egyház 100 forintot vett föl sómérésre az e. k. özvegy-árvatárból. Egyszer a lelkész meghalt s az egyház gondnoka számadáskor az időtöltő papnak azzal számolt be, hogy a 100 forint a temetésre elment. Megjegyzendő hogy a vidéki tisztességtevők részére rendezett halottitort az özvegy papnénak testvérbátyja tartotta meg és fizetett minden temetési költséget. De nem csak a parókhián, hanem a gondnok házánál is állott a tor a helybeliek részére, melyet az illető elöljárók rendeztek a 100 forintból s minthogy a gondnok távol volt, ekkor az egyháztól, az ő felelősségére harmad napig lakták hites társai, a megyebiró elnöklete alatt, kedves papjuk utolsó tisztességére a halotti tort. Eljött a visitatio napja, a papi gyűléseken a kedélyeket kifogyhatlan adomáival és tréfás, vig toasztjai[ val oly sokszor föl-föl villanyozó Szabó Sámuel Szkárosi kedves pap volt az egyházlátogató. A lelkész elbeszéli előtte a történteket és kéri, hogy visitátori tekintélyével oda hasson a presbytérium ülésében, hogy a 100 forintot a 12 hites visszafizesse az egyháznak. A visitátor úr azon elven volt, hogy a gond noknak kell minden esetre megtéríteni a 100 forintot, mint a ki egyedül felelős a gondja alá bizott egyházi javakról. A helybeli lelkész erősen ellenezte ezt, minthogy a gondnok különben is igen szegény volt s talán minden vagyonából sem telt volna ki több száz forintnál. De meg nem is volt honn a gondnok a temetés alatt s csak a 12 hites gazdálkozott a pénzzel. A lelkész bizonyossá tette a visitátor urat, hogy ha az egész presbyteriumot marasztja el hivatalé san a 100 forintban, minden bizonynyal meglesz a száz forint és pedig sokkal könnyebben és mennél rövidebb úton és idő alatt. A visitátor úr egyet gondolt, a tanácsot magáévá tette és a presbyteriumot egybe gyűjtette. Midőn azon kérdésre került a sor : van-e az egyháznak adóssága ? azt felelték, hogy van száz forint. Mire használják azt a száz forintot, jövedelmez e az valamit az egyháznak ? Ezen kérdésre felelték az elöljárók, hogy eddig jövedelmezett, mert sót hordattunk rajta, de a megholt tiszteletes ur temetésére a száz forintot elköltöttük. Ekkor elkezdett a visitátor ur a presbyterium tagjainak lelkökre beszélni, előadta nekik, hogy mi pénz volt az, mi célra vették föl? hogy azt ennélfogva nem lett volna szabad elkölteni s igy a kik elköltötték, azt meg is fogják téríteni az egyháznak; minthogy ennek jelenleg egyéb jövedelme nincs és ettől megfosztani az egyházat, kárhozatos és vétkes meggondolatlanság volt. Azért gondolkozzanak ennek hogy és mikénti visszafizetéséről, míg itt hamarjában egy levelet megírok. S ekkor elővett egy ív papirost, a levelet megírta és azt az elöljárók előtt bepecsételte. Ekkor felszólította a bírót, hogy rendeljen mindjárt egy soros embert, ki ezen levelet be viszi Rima-Szombatba, a traktus fiskálisához . . . Megszeppent erre az elöljáróság s azonnal felszólaltak, hogy ők készek inkább a falujokat is itt hagyni, mint ezért prókátoroskodni, hogy aztán a fiskális a rajta valóját is lehúzza a szegény emberről . . . Most kéréssel fordultak a visitátor úrhoz, hogy csak fiskális kézre ne adja őket a tisztelendő úr, inkább majd csak gondolnak valamit a 100 forintról. De nem csak gondolni kell itt atyámfiai ! mondá a visitátor ur, hanem vagy adjanak magokról, most mindjárt, kötelezvényt egymásért jót állva, hogy a jövő tavaszi gyűlésig a száz forintot hozzám Szkárosra elhozzák, vagy most mind a 12 elöljárót a traktus fiskálisával törvényesen megidéztetem. Látta tehát a megszorult presbyterium, hogy az egész dolog nem tréfa, a kötvényt, bár nem a legjobb kedvvel, végre alá írták ; és a mit gondoltak, még tavaszi gyűlésig meg is tették, az elöljáróság a falu biká-