Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-05-14 / 20. szám

gyámegyleti testületeknek e minden tekintetben hasznos könyvet a legmelegebben ajánljuk. SZABÓ PÉTER, pirosi református lelkész. BELFÖLD. A pesti ref. egyházmegye folyó hó 9-kén tartotta Pesten Siposs Pál főesperes s Madas Károly segédgondnok ur elnöklete alatt tavaszi közgyűlését. A népes gyűlést főesperes ur buzgó imával megnyitván, s a tagok igazoltatván, esperes ur a gyűlés nagy tetszésnyilvánítása mellett jelenti, hogy a boldogult gr. Teleky Sándor halálával megüresedett segédgondnoki székbe az egyházak szavazatainak többségével a vallásos buzgóságáról, egyházias jelleméről s áldozatkészségéről ismeretes Madas Károly ur választatott. Segédgondnok ur ekkor az esküt letévén, székét a következő nagy érdekű beszéddel foglalta el: Midőn az elnöki széket, melybe a nagytiszteletü egyházmegye többsége által a gondviselés^ helyezett, elfoglalnám, megvallom, nem kis aggodalom szállja meg lelkemet; nemcsak azért, hogy a reám ruházott tisztet oly kötelességekkel járónak ismerem, melyek betöltésére a jóakaratnál egyéb tulajdont aligha tudok felmutatni, hanem különösen az e székben ült kitűnő elődök miatt, kiknek nyomdokaiba kellene lépnem, de a kik mellett túlszerénykedés nélkül, nagyon csekélynek érzem magamat. Hiszen e széknek oly férfiak adtak díszt, kiket nem pusztán felekezetük, hanem a nemzet közvéleménye sorozott a jelesek közzé. És nem kell-e visszariadnom a feladat nagyságától, melyet reám ró azon tudat, hogy ezen egyházmegye történetében ismeretlen nevem egykoron a Rádayakkal és Telekyekkel egy lapon fog neveztetni. Valóban, ha egyedül a magam csekély erejére volnék utalva, határozottan viszsza kellene vonulnom oly megtiszteltetés elől, mely a múltnak fényes emlékei által egyszerű helyzetemre felettébb súlyosan nehezednék. Azonban, miután ugy vagyok meggyőződve, hogy e megtiszteltetés nem személyemet illeti és nem érdemeimnek következménye, melyek nincsenek, hanem egyenesen a protestántismus szellemének kifolyása, mely, midőn a régiből megtartja mindazt ami jó, és nemes : de ugyanakkor előretörő szelleménél fogva nem zárja el magát az ujabb eszmék elől, sot felkeresi és felkarolja az ujabb elemeket is ; s miután azt hiszem, hogy azon bizalom, mely e székbe helyezett, protestáns fogalmak szerint nekem egyszersmind e tiszteletre méltó testület minden egyes tagja munkás közreműködését is biztosítja, mert mindnyájunknak csak egy lehet célunk e nt. egyházmegye jóllétének és felvirágoztatásának előmozdítása, — ezen tudat és körülmény elég bátorságot önt lelkembe, hogy meghajolván a közakarat előtt, elfogadjam a nem keresett és nem várt, de mindenesetre igen nagyrabecsült megtiszteltetést: azon őszinte fogadással, hogy tőlem telhetően törekedni fogok becsületet szerezni egyházunk azon ujabbkori irányának, mely jövendőjét Isten után többé nem egyes nagyok pártfogására, hanem összes tagjainak együtt-müködésére akarja alapítani. A polgári életben is ma többé nem rendkívüli fellángolásokra, önfeláldozó hőstettekre, hanem rendezett viszonyok közt folytonos és kitartó munkásságra van szükség. E munka egyetemes szervezése, és a tehetségek szerint való arányos kiosztása a kor feladata, melyben országosan fáradozunk, és ebbeli fáradozásunk síkerétől függ nagy részben nemzetünk jövendője. Hazai protestáns egyházunk e tekintetben meszsze elébb jár a polgári társaságnál, a mennyiben elejétől fogva az egyetemes papság bibliai tanát komolyan vévén, a nemesség által kormányzott országban egyházalkotmányát némileg demokratikus alapra merte fektetni. Ennélfogva az egyház hivatalos szolgája a lelkipásztor, bármennyire kivált is tanultság tekintetében hivei közül, munkatételre és az életmód egyszerűségére nézve azoktól keveset különbözött. A református lelkészt minda mellett a társadalmi tisztességnek teljes mértéke környezte, és lehetővé, sőt könnyűvé tette az egyház tagjainak az érdemeket kitüntetni, bármily szerény viszonyok közt is jelentkezett az. Ezen puritán egyszerűség, mely az intézményről az egyénekre is elragadt, valamint papságunknak kiváló jellemvonása lett: ugy az egyháznak is nem kis áldásul szolgált, miután természetes, hogy a minden dij nélkül teljesítendő munkára csak az vállalkozott, kit egyfelől ügyszeretete arra ösztönzött, másfelől, ki nagyobb munkaerő és tehetség által leginkább kitűnt. Ily körülmények közt nem csuda, hogy egyházigazgatásunk az elérendő célokhoz képest csekélynek mondható anyagi erővel nagyokat bírt elérni. A hazai történelem évlapjain feljegy ez vék a nemes tettek, melyeket a szigorú erkölcsök amaz egyszerű fiai nemzetök és hitök érdekében véghezvittek; küzdöttek és munkálkodtak minden egyéb jutalom nélkül, mint a melyet az öntudat a nemes léleknek nyújt. Azonban tagadhatatlan tény, hogy a mai társadalmi viszonyok régi embereink patriarchalis életmódjának folytatását csaknem lehetetlenné tették ; a lelkésznek, ha még oly egyszerűen, de mindenesetre művelt emberhez illően kell éJnie, és családjáról a középosztály követelményeinek megfelelőleg gondoskodnia; ámde az élet igényei a mi időnkben annyira fokozódtak, hogy a többnyire mult századból származó hiványok alapján fizetett lelkész a legegyszerűbb életmód mellett is minden 40*