Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-02-07 / 6. szám

szükségesebb volna, ha mi meg abban feszitenőkmeg minden erőnket, hogy azokat a börtönökbe vezető utakat lassankint kettévágjuk a népnek szellemi és erkölcsi mivelése által. Azért lelkemből üdvözlöm azon eszmét, mely a népkönyvtárak felállítása által oly sok üdvös dolgot vár népünknek szellemi, erkölcsi és anyagi boldogulása és javulására nézve. A „Pesti Napló" s méginkább a „Hon" már a tél elején több ízben megtették a felállítandó népkönyvtárak ügyében meleg és meggyőző felhívásaikat. Például a „Pesti Napló" nov. 14-ki száma is, az esti kiadásban, újra buzditólag ir ez ügyben, midőn fejtegeti, hogy miként György Aladár a „Hon"-ban helyesen megjegyzi, oly tárgy ez, melyet elégszer hangsúlyoznunk nem lehet, s melynek ápolása vagy elhanyagolása a nemzet értelmi niveaujának mérvéül tekinthető. Fölemlíti, hogy az olvasni nem tudó felnőttek is igy jutnának a leggyorsabban tudatlanságuk érzetére, és részint szégyenletükben, hogy a sógor, koma, szomszéd mind olvas és ők nem tehetik azt, részint a fölgerjesztett tudvágy ösztönözné őket, hogy ha van a községben felnőttek oktatása, vegyék azt igénybe. Fejtegeti, hogy fáradság ós költekezés a felnőttek oktatása körül egyiránt kárba vesz, ha nincsenek n é p k ö n y v t á ra 1 n k, melyeknek elterjedt használata ösztönt adjon az olvasni tanulásra és melyek az olvasni megtanult felnőttnek alkalmat nyújtsanak szerzett ismeretének további fejlesztésére, gyakorlására. A népkönyvtár, úgymond, összekötné az iskolát az élettel. A nép, mely a könyvtárból annyi érdekes kőuyvet hordhat ki: bizonyára jobban fog érdeklődni az iskola iránt, melyben, vagy mely mellett van az ő könyytára. Pedig az érdekeltség az, mely a közoktatás ügyét előbbre vinni képes. Helyesen jegyzi meg, hogy a népkönyvtárak felállítása a legelső lépcső a felolvasásokhoz is. A népkönyvtárak, folytatja, leszoríthatják a térről a ponyvairodalmat, és nevelhetik a tisztességes irodalom olvasó közönségét. Továbbá, a népiskola mellett felállított népkönyvtár kiegészíti az oktatást, és egy igen nevezetes fegyelmi eszköz a tanitó kezében. Az oktatás végtelenül keveset ér, ha a gyermeket önszorgalmu továbbképzésre vezetni nem tudjuk. A pár évi oktatás ugy elszáll, mint a füst, ha a tanitó meg nem tudta tanítani az önmagától való továbbtanulás módját. Erre a célra csak egy eszköz van : a jó ifjúsági iratok. Meg kell kedveltetni a népiskolai növendékkel az olvasást; ha az olvasást megkedvelte, ha mintegy vérébe van oltva az olvasásvágy: akkor nyugodtan bocsájtbatjuk ki az életbe, olvasni vágyó ösztöne üzi, a továbbképzés, továbbolvasgatás mezején. Végezetre reményét fejezi ki, hogy az igy nevelt ifjúság és nép a vasárnapi oktatásban is nagyobb lelki örömmel és higgadt értelemmel venne részt. íme, mily ügybuzgalommal szólnak a politikai 'apok e fontos kérdéshez. És mi egyháziak mit teszünk ? Van ugyan egypár lelkész és tanitó, kik részint már óvekkel ezelőtt, rószint az utóbbi időkben felállították ezen könyvtárakat, hasznos eredménynyel; de mi ez, még kezdetnek is, a cél elérésére nézve? Megvallom, engemet, bár nem a hírlapi cikkezéstől, hanem attól várom itt az eredményt, ha kezünket mindnyájan a munkára teszszük, — megvallom, mondom, hogy engemet mélyen elszomorit az a tudat, hogy még csak komolyabb eszmecsere sem indult meg ez érdemben e lapok hasábjain. Mintha minden egészen a rendén volna! mintha mindenütt teljesítette volna már minden lelkész azon kötelességet, mely első sorban épen reánk, lelkészekre vár ! Elértük már azt az időt, melyben mindnyájunknak be kell látnunk, hogy a mi lelkészi működésünk s jól felfogott hivatásunk, épen nem egyedül a prédikálgatásban összpontosul; hanem meg kell ragadnunk mindazon szellemi tényezőket, melyek a népet a világosság, igazság, jólét és boldogság földjére vezérlik. A világosság apostolaiul szerepeltünk mi prot. lelkészek a múltban; ós őseink becsülettel megoldották feladatukat, bár még akkor elég bagoly huhogott a fülökbe, bár a sötétségnek elég gyászlovagja készítette a vasat lábokra. Ma már itt a hajnal, és mi nem kiáltanánk ? Tudom ugyan, hogy „Nem a kakas szavára kezd viradni. De a kakas kiált, mert hogy virad." De hát épen azért, mert hogy virad, mert a munka nappala elérkezett, nekünk, mint akik a nép őrállói vagyunk, ki. áltanunk kell, a munkához fognunk, a munkában elől mennünk. Úgyis eléggé meg van tépve tekintélyünk koszorúja. Ne mondhassa azt mi rólunk a világ: „Nem én téptem le homlokodról, Magad tépted le a babért." Mind szép, mind szép! mondja talán egyik-másik lelkésztársam; de hát hol a nervus rerum gerendarum? Oft van a hívek zsebében. Ez idő szerint ugyan kevés van ott, de még e kevéshez is van kulcs; épen ugy mint Mózesnek volt vesszeje, mely még a kősziklából is vizet csalt elő. Ez a kulcs az okos, szelíd kérés, mit annál sikeresebben használhatunk, mert hiszen a nép most is szomjúhozik, mint Mózes idejében, s nem idegen az olvasástól. Nem képzelhetek magamnak olyan gyülekezetet, legyen az bár a legkisebb ós legszegényebb, mely e célra ne adna össze a lelkész felhívására egy-két forintot. S már egy-két forinttal is meg lehet vetni a könyvtár alapját. Csak vessük el a magot, kikél az bizonyosan. Vagy ha talán a nép elmaradottságánál vagy bármi oknál fogva még ez sem sikerülne, akkor nyuljunk saját könyvtárunkba, talán csak akad ott egypár olyan könyv, melynek ugy vasárnap délután a nép előtt (p. o. az iskolában) leendő olvasásával sikerül az akadályt legyőznünk, *