Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-11-28 / 48. szám

mégis minthogy folyvást rám kiált keblemnek egy hangja, hogy „irjad", ime irok, „ha későn" is, télen s a mint én szoktam, csak röviden, azt tartván, hogy elég, ha egyszerűen rá mutatok a tárgyra. Ez a cikk Ilortváth S. urnák „A lelkipásztori gondozásról" irott cikke. A szeg fejére üt Horváth tiszttársam, gondolám, amennyiben a lelkésznek egyik legfőbb, legszebb s legáldásosabb kötelességét fejtegeti, s épen azon időben, a melyben azt fejtegetni s ezen szent kötelesség teljesítésére egymást buzdítani, valljuk meg, nem épen felesleges dolog, levén némely lelkésznek épen a lelkipásztori gondra a legkevesebb gondja. Horváth ur cikkéből nincs mit elvennem, hozzá adni sem akarok semmit, mert ő eléggé megbeszélte a a leik. gondozást. En csak az ő cikkéből folyólag s ennek, a nagy célra való tekintetből, mintegy betetozéseül akarok egy, nézetem s tapasztalatom szerint, igen fontos és nélkülözhetlen lelkészi tulajdonról, a papi jellemről szólni. Ha Horváth ur azt mondja, szerintem helyesen, hogy „még a legihletettebb egyházi beszéd hatása sem ér fel az egyesek irányában gyakorolt s ügyesen a maga helyén alkalmazott lelkipásztori gondozás eredményével" én még eh ez azt teszem s azt állítom, hogy ezen lelkipásztori gondozás sem ér semmit papi jellem nélkül. Jézusi indulat , jézusi élet , jézusi jellem ! ez, szerintem a legkívánatosabb, sőt csaknem egyedüli kívánatos tulajdonság arra nézve, hogy mi az Ur képében s magasztos hivatásunkhoz méltóan áldással járhassunk a nép előtt. Jézus, mint ama jó pásztor, szertejárt és jóltett; de nem azért sikerült jóltennie, mert csak szertejárt, hanem méginkább azért, mert élete s kiváló jelleme által messze kimagaslott az emberek közül. Vegyünk csak fel egy példát. Midőn a bűnös asszonyt Jézushoz viszik, hogy ítéljen fölötte, s ő egész méltósággal szol: a ki ti közületek bűn nélkül való, az vessen először követő reá" s a vádolók lelkiismeretük által vádlottakká levén, egymásután pironkodva szélednek el a vénektől mind az utolsóig : én azt nem ugy értem, hogy csak azért vádolja vala őket a lelkiismeret, mert egyszerűen ezen sz avakat hallották : a ki tiközületek bűn nélkül való stb. ; hanem még inkább azért, mert Jézus ajkáról hallották ezen szavakat, mert lelküket égette Jézusnak tiszta lelke, mely szemeiből, egész lényéből s életéből oly fénnyel sugárzott elő. A gonoszság fut a világosság elől, nem mer, nem tud abba nézni. Mindenkor lángba borul a bűn arca a tisztaság láttára. Jézusnak méltóságos alakja, isteni tisztasága s mégis szelíd, megbocsátásra kész áldott lelke: ez űzte el onnan a vádolókat. S midőn Jézus az asszonyhoz szól: „senki nem kárhoztat-e téged?" s ez felel: „senki, Uram!" s az Ur e szavakat mondja: „én sem kárhoztatlak téged; eredj el és többé ne vétkezzél" : nem pusztán ezen szavak adták vissza a bűnösnek nyugalmát s erejét a jóra, hanem méginkább az, hogy Jézus ajkáról jött ez a biztató szózat. Valóban egy a bűnöshöz talán sokban hasonló, bűnben leledző ember előtt, legyen az bár lelkész, sőt ha ez, méginkább nem pirul el a bűn, sőt szemtelen le z az ; csak akkor, ha önérzettel, bár alázattal igy szólhatunk mi is: „kicsoda győzhetne meg engemet tiközületek a bűnről?" csak akkor, ha nyilván van isten-ember előtt mocsoktalan jellemünk, erkölcsi tisztaságunk s elmondhatjuk: „legyetek mind egyetemben én követőim," csak akkor, ha minket választhat a nép példányképül — pedig minket akar erre választani, mert joga is van ezt várni tőlünk, ha mondom, ilyen jelemmel bírunk : akkor, csakis akkor arathat sikert a mi lelkipásztori gondozásunk. Bizonyára magasztos hivatásunkban gyökerezik azon igazság, hogy a lelkésznek egy fejjel mindig magasabban kell állania hallgatói fölött, jellemtisztaságra nézve, mert „a ki kisebb, az áldatik meg attól, aki nagyobb." Engemet legalább a tapasztalat arról győzött meg, hogy a nép, lelkészének sokat megbocsát, sokat elnéz, de erkölcsi fogyatkozását nem bocsátja meg. Maga a rép uszhatik a bűnben, ott heverhet annak fertőjében , de még ekkor is megkívánja , hogy lelkészére egy darabka sár se ragadjon, hanem tiszta legyen a jelleme, mint a frissen esett fehér hó s fényes, mint a napsugár, mely a fehér hóra süt. De nemcsak az úgynevezett nép kívánja ezt meg lelkészétől, hanem a mi veit osztály is. Van palota, hol míg a csiszolt padozaton a láb talán soha, az erkölcsi pedig nem ritkán bukik el, anélkül, hogy ezt a míveltség a miveltségnek rosz néven venné: addig tőled lelkésztársam megkívánják, hogy egyenesen járj, botlás nélkül, mert egyszeri botlásodon még az is megbotránkoznék, a ki különben már százszor is elesett. S itt van a lelkésznek egyik nehéz, de magasztos és áldott hivatása. Nehéz megállani, mikor körülöttünk ol/ sokan megbotolnak és elesnek; de épen e ponton érezhetjük erkölcsi fölényünket boldogító erejében, s küldetésünket áldott hatásában. S én mindaddig, míg azt tapasztalom, hogy fent és alant sokat várnak e tekintetben tőlünk lelkészektől, végtelenül többet, mint egyebektől, mindaddig azt mondom, hogy nem hiába bízunk s e bizalomban nem hiába fáradozunk az emberiségnek valláserkölcsi ujjáteremtésében. Csak akkor adnám fel a reményt, ha az emberek közönyösen vennék, sőt megengednék, hogy velők együtt heverjünk az iszapban. De ők palástodon a legkisebb foltot sem tűrik, jeléül, hogy nem veszett ki, csak szunyád bennök az erkölcsi érzés; tőlünk függ, a mi kötelességünk oda hatni, hogy az, ha lassanként is föltámadjon. Ezért helyezek én olyan súlyt a papi jellemre, minden időben, annyival inkább ma, a forrongásnak, az átalakulásnak idejében, midőn bizony sok salakot találhatunk itt is, ott is. A romlottságban kell, hogy mi legyünk a világ sava, a sötétben a világosság, a