Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-24 / 43. szám

Borzolt Gábor. Temetkezési lant, negyedik füzet. (Vége.) 5. Vizbefult, de megtalált ifjú koporsójánál. Mind a két esetnél, nem kevés lélektani ismeretet, és anyagi tapintatot várunk a lantostól, hogy a két külön, de azért mégis egy fájdalomnak megfelelő kifejezést adjon, ott nincs hulla, nincs koporsó, nincs sir. Nincs egy szigetecske, még csak egy zátony sincs, hol a bánat mély tengerén kikötni vagy pihenni lehetne; itt legalább van hagyva egy hely, liova a bánat fejét lehajthatja, van egy darab deszka, a koporsó deszkája, melyen a szegény anya, a bánat hullámai között bukdácsolva, majd elmerül, majd felvetődik. Lantos költőnk, szemléltető művészete, mind a két helyen, plasztikai ügyességgel rajzolja és domborítja alakjait. Amott, a fájdalom, mint Noé galambja hajdan, kiszáll a kebelből, szárnyait verve nyög és keres valamit a síkvizek fölött, s nem találva lombot, fáradtan visszatér fészkéhez. Messze földre száll keresni, De jaj ! nyögve visszatér ; Nem felelnek neki róla. Sem hegy, völgy, sem tiszta tér. Itt meg van találva a hulla, beiszapolt halvány arca fejérre van mosogatva, mosott fejér ruha van adva rá, be van terítve szemfödéllel, van hova letenni a keserűséggel telt poharat, a bánat asztalára, a koporsófödélre ; de fél, irtódzik tőle, nem mer hozzá nyúlni a szegény anya! Oh ! ne mutassátok nekem Azt a szép folyamot; — Gyermekem fult belé ! Fejér arcát, Ég szemeit, Szög fürtjeit elnyelé , . . Ott is, itt is, az anyai fájdalom. Erzi az ember, vagy legalább sejti a kettő közötti különbséget; de nem tudja, hogy melyik anyához forduljon, melyiken segítsen. Az egyik az Égbe, a másik a koporsóra néz; az egyik nem látja az Eget, a másik nem látja a koporsót . . . könnyeitől ... A koporsót egy sereg édesanya kiséri, kik mint hajdan a Betlehemi anyák siratják elvesztett fiaikat. Az egyik ott jajgat a vízpartján, mint az egyiptomi anya, kinek fiát a Nilus hullámai nyelték el. A másik, madárfiakat, fészkeket szed a ligetes erdőben, elszedi fija elől, hogy meg ne találja, és a magas fészek mellől le ne szédüljön. A harmadik átkot mond a lőfegyverre, melylyel fija magát kivégezte. A negyedik elszomorodik, és sir ott, hol a világ örül, hol dall, zenehangot hall, mert fiát, virágzó leányát épen azok a . hangok kísérték kora sírj okba. Erted-e, oh ! anya Mit rebeg ajakad ? — Mint a zavart zugó szél, mely Sir, zokog, és jajgat. 6. Egy katona emléke, ki honvágy miatt, magát külföldön kivégezte. Haza nem jöhetett, távol nem élhetett. A zsoldos élet kemény sziklájához bilincselve, itt a kínszenvedés éhes keselyűje, naponta felvágta kebelét, megette szivét, csak annyit hagyott meg belőle másnapra, a mennyiből a halál sötét gondolata nagyra nőhetett. Ez a gondolat leejtette a lassan kínzó halálmadarat• de a golyó elébb az ő agyát vetette szét. / Éjfél volt. Mi előzhette meg az éjfélt, éjfél előtt a rideg őrhelyen micsoda érzések, gondolatok borulhattak lelkére, melyek az élet melegvérét elszíva, hideg verítékkel áztatták homlokát ? Ezeket találgatja a költő az első tizenkét strófában. A tizenkét strófa, egy-egy ütése az éjféli tizenkét órának. Remegve olvassa az ember az ütéseket egymásután, az utolsó ütés után, még egy tompa hang, utána mély csend, melyet egy haldokló embernek véghörgése szakit meg. Haza ért a szegény bujdosó . . . sietett . . . rég ideje már, hogy otthon i nem volt. Megyek nagy sietve — röpülve sietek, Idegen ajkú nép — nincs hozzám szivetek! Es ha haza érek, még ezen éjelen Egy bujdosó csillag, alászáll én velem. Szegény ember, éjfélkor, az őrhelyen lőtte agyon magát, idegen földön, messze hazájától. Ezeket a körülményeket mind felhasználja szerző és ügyes nagy őtésekkel belevarrja a búcsúztató szövegébe. Ilyen nagy bakaraszos őtések, sok helyen látszanak műveiben, igy a többek között, a harmadik strófa negyedik sorában : „mint ki jaj kényszerből — a szövegben kénszer — gyászjelentést ad át." Van, és megfordul a nép száján, ez a magyar közmondás: Jaj kénytelen, jaj kelletlen ! de jaj kénszerre 1, ez ideig Dunáninnen nem találkoztam. Rímeléseiben is megvannak ezek a hosszuőtések vagy másképen csipkézések, mint a negyedik versben, az egyik sor végén jelentésit, a másikon kési k. Már, minden rímelési exorbitások és exorbitálások mellett is megkívánja fülünk, vagy halló érzékünk, hogy legalább a végbötük egygyezzenek, és ne civódjanak egymással, a t bötü a k-val, ne attakirozzák egymást, a nyelvbötü nehezen hajlik vissza a torokbötüliöz. A rimnek is van sodra. Petőfi ebben is elkapatta forradalom utáni költészeinket. Arany János nagyon ért ehhez az alotriósz rimezéshez, hol kerülve a régi vala ismétlést, még a ragokból készült rímeket is abhorreskálja. Őket utánozva készek fiatal költészeink, bötüket ölni, szótagokat meggyomrozni, csakhogy ige vagy névrag a sorok végén ne találkozzanak. Pedig azért, hogy Petőfi juhászának a lába és szomorúsága, mind a kettő botrányosan a földig ér, nem következés, hogy rímeljenek is Most a legcorrectebb rímelő Szász Károly. Börzöli, minden kétségbehozhatlan költői szépségei mellett több helyen ízléstelen. Ilyen izléshiány van: