Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-26 / 39. szám

lenebbül zajganak a radicalismus orgiái, annál hatalmasabb leend a római egyház reactiója." *) Kik a haladásért, rend és szabadságért lelkesülnek, s a vallást csak gúnyolják, mindazoknak megkellene gondolniok a vallás el hanyatlásának könnyen előrelátható végzetteljes következményeit; meg kellene gondolniok, hogy a vallás eltiprásával egyfelől a mindent felforgatással fenyegető socialismus, másrészről az észt, szabadságot földreverő római vasjárom érdekében fáradoznak. A keresztyénség modern tudós ellenei, mind ezt nem méltatják figyelemre; innét van, hogy a különben védelmezett társadalmi renddel szemben a legviszásabb helyzetbe jönnek, a mennyiben a socialisták, állításaik igazolására, számtalanszor reájuk hivatkoznak, mint tekintélyekre. Strauss érezni látszik mindezt, s épen azért mentegetni törekszik magát, hogy neki eszébe sem jut „valamely egyházat lerombolni akarni," miután tudja, „hogy még számtalanokra nézve az egyház szükséges." **) „Én nem akartam — szól ugyan ő máshelyen — és nem akarok semmi megelégedést, semmiféle hitet lerontani" ***) De hasztalan e mentegetődzés, hisz egész irodalmi működése egy szakadatlan harc a ker.-ség ellen. Ismételten csak gúnyolódva veti pellengérre a ker. vallás tanait a teremtő, s gondviselő Istenről, egy jövő életről. Ugyanis ő törekszik ennek ellenében, a maga universumával minden áron igazolni a materialismust; ő hirdeti, hogy lehet ugyan egyház, de „ne legyen hozzánk semmi köze", mert mi a művészetben teljes kielégitést találunk. Strauss tanítja végül, hogy „mi nem vagyunk keresztyének többé, s a ker. világnézetet félrevetve, ő állítja, hogy legfőbb feladatunk az ő ideájának megvalósítása. Szóval Strauss iránya eltagadhatlanul vallásromboló. És épen azért midőn a társadalmi rendet komolyan akarja, s a monarchiaért lelkesül, lehetlen volt nem sejtenie, hogy vallásellenes működésével a socialismusnak dolgozott kezére, mely mindenekelőtt szinte a vallást törekszik alá ásni, hogy aztán annál könnyebben téphesse szét a társadalom kötelékeit. A jelenleg uralkodó jogiviszonyok s társadalmi rend kérlelhetlen ellenségei, különös előszeretettel idézik követeléseik támogatására a vallásgunyoló Strausst, ki másrészről épen azért dicsőíti a monarchiát, mert abban látja a létező társadalmi rend legfőbb biztositékát. A különben sokkal komolyabb irányú Hartmann sem kerülheti el, minden tiltakozása dacára sem, hogy a socialismus ne tekintse benne egyik ut egyengetőjét. Mint már emiitettük, ő elismeri a vallás fontosságát az emberiségre nézve ; nyiltan kárhoztatja Straussban a vallástalanságot s ugyanezt rója fel megboesáthatlan bünül a socialismusnak is. „A social demokratiának — mondja H. — meztelen állatiassága cosmopoliticus örömzajában a párisi commune iszonyatosságai felett, megmutatta, hogy a nyerseség mily fokára hanyatlik a nép, ha a vallással *) Die rel. Fr. 19. 1. *!

) Der alíe u. n. Gl, 8. 1. ***) Ugyanott 10. 1. együtt az egyetlen alakzatot (Grestalt) is elveszti, melyben az idealismus reá nézve hozzáférhető. *) Mindemllett is Hartmann a ker.-séget s ebben a theismust mint meghaladott álláspontot elitéli s helyébe a maga pessimistieus világnézetét állítja. Erre nézve azonban minden higgadtan gondolkozónak be kell vallania, hogy a nép lelkében a gondviselő Istent, amaz álmadozó öntudatlan világszellem, a szebb jövendő édes reményét a sötét lemondás elve, a halálban az akarat s öntudat vég megsemmisülésének hite, szóval a világgyűlölet pótolni soha sem lesz képes. A pessimismus uralomra jutva, a socialismus zászlaihoz hajtja a népet. Ha elrabolták tőle az eget, követelni fogja a földet, s szövetségben a socialismussal feldúlja a létező rendet. Röviden : ha célt érne a ker. vallás philosophus ellenségeinek törekvése, jutalmul mindenesetre csak j azon meggyőződést nyernék, hogy ők készítették el a tért, | melyen az eltiport szabadság s rend felett a socialismus i és ultramontanismus vívják az élet-halál csatát. * Láttuk mely oldalról s mily évvekkel ostromolják az ellenfelek a keresztyénséget; láttuk egyfelől nyomukban előre haladni a socialismust, másfelől hatalmasan emelkedni a római ultramontanismust; mily feladat vár — kérdhetné valaki — mindezekkel szemben a protestantismusra ? Elveit, irányát ismerve, nem lesz nehéz e kérdésre megtalálnunk a választ. A protestantismusnak magas hivatása; a józan fejlődés elvét a vallási nézetekre vonatkozólag is biztosítani, a békét az észszerűség és vallásosság között fentartani; s igy aztán szent buzgalommal tovább plántálni az élet kertjébe az evangeliom valódi lényegét, a hit, remény és szeretetnek lelkét. Ha e feladatát híven megoldja, akkor újra bebizonyítja a világnak a vallás áldásos hatását az életre, biztositni fogja a haladást, szabadságot és a rendet minden ellenségekkel szemben. Hogy azonban a protestáns egyház e feladatát sikerrel teljesíthesse, szükséges, hogy benne mind az egyházi, mind a világi elem híven átérezze kötelességét. A lelkészek legyenek valóban az evangeliom" apostalai, kik dicsőségüknek tartják szóval és tettel csüggedetlen éleszteni iskolában, templomban és az életben a vallásosság szent tüzét. Bár gyümölcstelen munkában hulljon sokszor az arc verejtéke ; bár félreismerés, guny, lelketlenség fogadja őket százszor, uj erőt, biztatást merítve a Krisztus evangeliomából el ne lankadjanak. Tekintsenek vissza az első apostolokra. Három századon át kellett az evangeliom hirdetőinek ellenséges viszonyok tulhatalma ellen küzdeni. Nyomor, guny kacaj volt fáradalmaik jutalma igen gyakran, vérük is folyt a verejték mellett nem egyszer a nehéz munka téren; s mind ez nem törte meg Őket. A nehéz idők súlyát türelemmel hordozzák, az akadályok ellen a fogyhatlan hit, remény és szeretet fegyvereivel harcol-*) Die Selbstzers. d. Chr. 2. 1.