Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-12 / 37. szám

az alkalom, a házasságnak szentségi rangra emeltetéséhez, hogy ez által mintegy isteni dicsfénynyel körülháloztatva, a jogbitorlat további folyamatra is, papi kezekbe maradhasson. A zavar és pártos egyenetlenség következményeiben, a Tridenti zsinat üléseitől vártak orvoslatot. A házasságügy tárgyalása 1552, s majd 1563-ban vette kezdetét. A vita azon kérdés felett folyt: valyon az egyház a szentséggé emelt házasság felbonthatására adhatja-e beleegyezését vagy nem ? Két pártra szakadván a zsinat, — midőn a kérdés megoldása már kétségesnek látszott, — C amillo Campeggi szerzetes egy uj tannal állott elő, nevezetesen : tagadta ugyan, hogy a házasság, mint szentség megsemmisíttethetnék, de azt vélte, hogy a házasság alapja, — mely csupán polgári szerződés, — s mint ilyen képezi alapját a sacramentomuak, tehát : az alap megsemmisíthető. A zsinat azonban idejekorán felismerve e tan veszélyes oldalát, — azt visszaveti, és a házasság (mint szentségnek) felbonthatatlanságát kimondja. S igy a szabad szellem, melynek a zsinat tagjai közül oly számosan akadtak akkor szószólói, nemcsak teljesen elbukott, de a házasságügy dogmatikus oldala mellett a magyar főpapság által sürgetett papházasság is elvettetett 1

). Midőn az állam ós egyház jogos reményeiben ily váratlanul egyenlően csalatkozott, ki csodálja, hogy a kényszerűség elvi szakadást eredményezett! ? A uj egyház beismerve, hogy a házasság-ügy teljesen polgári alapon, kizárólag állami kezelést követel : késznek nyilatkozott Luther ós Kálvin értelmében a házasságügyet teljesen az állani kezeibe tenni, csakis nemesítő, erkölcsi befolyását hagyni fen az egyház közegeinek. E felfogást bizonyítja Luther- ! nek ama nyilatkozata, hogy : a házasságkötésnél működő pap, mint tanú, a j ó r e n d kedvéért az államot képviseli. A mig a Római egyház, a Jezsuiták s Olasz ' püspökökben birt többséggel, megtartotta dogmaticus álláspontját, nem vette észre, hogy a dogma külalakján ha gyo tt nyilás helyt enged az ál-1 a m jogainak érvényessége elismerésére. Azaz, mig egyfelől sacramentommá emelvén a házasságot, — szentségi alapján annak felbonthatóságát elveti; addig másfelől a házasságkötés közegéül a papot s 1) Farkas : Egyház történet II. k. 65. §. I tanukat jelölvén, pusztán azon házasságot tartja semmisnek, mely e kellékeket nélkülözte, de mind e mellett azt még sem mondja ki, hogy a házasságot azon papnak kellene összeadni, ki előtt a házassági egybekelés szándéka kijelentetett. Ebből az „Egyház ós Házasság" irója aztán azon következtetést vonja le, hogy az egyház is elismeri a polgári házasságot 1

). A protestáns egyház tényleg is érvényesítvén a házasság fogalmához kötött gyakorlati nézeteit, jelenben már nemcsak, hogy tényleg készül a lemondásra, de egyszersmind sürgetöleg lép fel, hogy a házasságiigy kezelését kizárólag az állam — s mihamarább — vegye fel hatáskörébe. S e tekintetben ép ugy nem ejt sérelmet symbolicus könyvei tartalmán, mint a házassági jogkört szabályzó irányeszmóken. Mert „legyen a gyakorlat bármilyen, miután a protestánsra nézve vallási tekintetben állandó törvény csak az lehet, a mi a szt. Írásban meg vau parancsolva, azt pedig az uj szövetség sehol nem követeli, hogy a házasulókat okvetlenül a papnak kell összeadnia: nincs semmi ok, miért ne mondanák ki a protestánsok is, hogy a papi összeadás a törvényes ós érvényes házasságnak nem nélkülözhetlen kelléke. Őket erre nézve symbolicus könyveik annál kevésbé kötik, mivel a szertartásokat, mint tisztán emberi intézvényeket adiaforáknak tekintik, melyek a körülményekhez képest bármikor változtathatók, sőt e külső cselekvények különböző országokban ós vidékeken különbözők lehetnek*, — mondja ismót a fentebb idézett mű szerzője. Hazánkban, az állam lehetőleg mindenkor célszerűen fogva fel állását, már a vegyes házasság kérdéseiben, mely több évtizedeken át valóságos tengeri kígyója volt a társadalomnak, határozottan megmutatta, hogy képes életlenné tenni azon fegyvert, mely eddig öntestének vagdosására volt irányozva. S időközönkint a Carolina Kesolutio; az edíctum tolerantiale; a lex religionalis; az 1844. III. t. c.; az 1848. XX. t, c. (az 1852. kiadott „nyiltparancs") előkésziték s annyira érlelték az ügyet, hogy az 1868. országgyűlés az LIII. és XLVIII. t. cikkeket, a korszükség jogos kívánalmainak megfelelőieg kifogástalanul megalkotja a törvényt. S mennyiben, a házasságügy reformja nálunk is kilátásba helyeztetetett, a tisztult felfogás s jog*) Egyház és házasság. Irta egy pap 1870. 32. 56*