Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-05 / 36. szám

nismusának. Még a császárság ideje alatt fölemelte szavát egész határozott bátorsággal az usurpator és annak kormánya ellen, a harcvágyat mig lehetett, mérsékelni igyekezett. A francia vér benne sem vált végkép vizzé, de más nemzetek kitünö oldalait sem becsmérelte, hanem azok szellemi vívmányainak nemzete körébe utat nyitni iparkodott. Könyvtárában mindig föltalálhatók valának az ujabb tudományos művek példányai, a német, angol, olasz és spanyol irodalomból. A theologiai és philosophiai studiumok mellett kedvenc foglalkozásának tartotta a műtörténetet. Aegyptust, Görögországot és Olaszhont beutazta, hogy e helyeken a régi és középkorbeli művészetet tanulmányozza, sok becseset rólok világra is bocsátott. Legnagyobb előszeretettel a németalföldi festészetet^ karolta föl, melyet egy különösen e célra szánt művében „Rembrandt, mint a prot. princípium képviselője a művészetben" nagyon is fölmagasztal. Majdnem emberi erőt túlhaladó munkásságot fejtett ki. Mert nem csak, hogy egy fönálló gyülekezetet kellett gondoznia, hanem egy egészen uj egyházat alakitni és föntartani volt nemes feladata. A sok követelés mellett, melyet egy nagyvárosi gyülekezet igényei intéztek hozzá, minő a szegények- és betegek ügye, a confirmatió és vallásoktatás, bőven kijutott neki a gyakori szónoklásból, mivel collegái közül egy sem tudott maga körül oly népes hallgatóságot összegyűjteni, mint Coquerel. Ezekhez járultak még a nyilvános fölolvasásokban való részvétel jótékony célok gyámolitása végett; ugy szintén az a fáradság, melyet az ő vállaira, mint szerkesztőjére, a „Renaissance" (a liberális elem főorganuma) szerkesztése rakott. Végre uj egyházának complicált financíigye. Hogy az évenkinti deficit törlesztethessék, nem kimélte erejét, utazásokra adta magát Holland, Angol ország és Amerikába, hogy ott nyilvános fölolvasások által a szükségelt összeget egyháza számára előteremtse. Nem csuda tehát, hogy ezen az uton egészsége elhagyta őt; nem csuda, hogy még különben munkabíró éveiben, 55 éves korában, a túlfeszített munka élte szövétnekét kioltotta. Midőn kevéssel halála előtt a Szt.-Andrásról címzett kápolnában föllépett, — a mikor azonban már csak ülve szónokolhatott, — az imaház tömve volt, lábainál pedig a híres Favre Gyula foglalt helyet, ki jóllehet katholikus, mégis még egyszer bámuló csodálkozással kívánta élvezni Coquerel szónoki tehetségét. Béke a kifáradott hírneves prot. lelkész fölött! BOGNÁR ENDRE, cv. lelkész. BELFÖL D. Utolsó szó a vanyarci papválasztáshoz. E becses lapok 33. számában egy unicumot mutattam be a pap választások krónikájából, azt az unicumot, hogy t. i. oly egyén választatik meg, aki — candidátióba fel nem vétetvén, — mint ilyen, a törvényes gyakorlat szerint, a bánya kerületi utas i t á s o k IV. szakaszának 3. 4. pontja alapján semmiképen nemvolt megválaszth a t ó. Bemutattam ez unicumot leplezetlenül, szomorú illustrátiojáúl annak a fejetlenségnek, mely — ha idején eleje nem vétetik — nevetség, gúny tárgyaid teszi ki a világnak egyházunkat. Bemutattam nyilt homlokkal, mint a ki a felderített tényállásért, hamisítatlan voltáért kezeskedem. A „Viszonzás" cl nem maradt. Rudnay József esperességi felügyelő ur szállott ki a 34. számban ellenem azzal a céllal természetesen, hogy engemet pelengére állítson, végeredményben azonban, hogy engemet igazoljon. Avagy nem igazolásomra szolgál-e t. olvasó, hogy R. ur „Viszonzás"-ában a dolog unicumát hallgatással be ismeri, s hogy annak az általam agyon nem hallgatott ténynek igazolására, melynélfogva ő „egy idegen esperesség egyházában (ha mindjárt „fél otthon"ában) megengedhetőnek találta részt venni a papválasztó gyűlésen akkor, a midőn volt nevelőjét kivánta ő, a törvényes rend egyik hivatott őre, a törvényes gyakorlat ellenére megválasztatni" — igazolására mondom, h á 1 adatosságra apellál, mellyel gyermekeinek volt nevelője iránt tartozott. En persze „az emberi nemesebben verő szívnek e legszentebb érzelmét" — szerinte — nem tudom megérteni. Legyen. Nem tartozik a dologra. Egyet azonban, úgy látszik, Rudnay ur nem tud megérteni s ez már egy esperességi felügyelőnél szomorú dolog, nem tudja megérteni, hogy a háladatosságnál van még szentebb kötelesség is s ez a törvény iránti tisztelet. Ugyan képzelhetek-e erkölcsi testületet, mely feloldozzon engemet e tisztelet kötelessége alól, ha cselekvésemet Péter vagy Pál iránti háladatosságommal fognám igazolni akarni ? A mi már a kérdéseket illeti: megszegte-e a vanyarci egyház felsőségének adott szavát? korrekt volt-e a választás vezetésével megbízott elnökség eljárása ? melynek — R. ur szerint — „helyessége nem szorúl védelemre" : — ezt ismét a t. olvasó ítélje meg. Tény, hogy a vanyarci egyház közgyülésileg esperesével candidatiót állapított meg ; tény, hogy az esperesi helyettes elnökség csak a candidatióba felvett egyéneket volt jogosítva szavazás alá bocsátani. Ha immár az egyház a választási actus pillanatában uj jelölttel áll elő: nem szegte-e meg, kérdem, felsőségének adott szavát ? Ha a választóelnökség oly egyén megválasztását engedte meg, kinek megválasztására jogosítva kiküldője által nem volt; ugyan men thető- e elj árása ? íme t. olvasó „Egy papválasztás mikéntje" című cikkemnek csak egy tételét sem volt képes R. ur kiforgatni, hiteles voltában megerőtleniteni. Nem csuda tehát, hogy e nehéz helyzetében maga a csávából ki nem lábolhatván, abban keres elégtételt magának, hogy