Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-05 / 36. szám

Sajátságos ezen ellenfelek támadása a házasság fogalma ellen, ugy a mint azt a keresztyénség értelmezi. A ker. felfogást roszalja mindkettő, csakhogy ismét ellenkező szempontból. Az egyik rideg, ascetikus irányáért itéli el a házasságot, a másik ledérséget, lazultságot vet szemére. Strauss, az optimista, a fagyos szigort hozza fel vádul a ker. házasság ellen. És különös, az ó-kor népeire nézve maga elismeri, hogy bukásukban, a „nemi viszonyok elfajulása főszerepet játszott*) A lazult házassági kötelék, az ezen könnyen tulcsapongó szenvedély volt a bukás előkészítője az ó-kor népeire nézve Strauss szavainak értelmében is, s mégis ugyan ő, kinél a lehető életteljesség előteremtése a főcél, elitéli azon erkölcsi fogalmakat, melyekkel a keresztyénség, a rend s tisztelet korlátai közt a házasságot szabályozza. A ferde házassági viszony fejlődéséhez, Strauss szerint, már Jézus és tanítványai tették le az alapot. „Pálnál — mondja Strauss — sot Jézusnál is, a két nem egymáshoz való viszonyára nézve asketikus irány mutatkozik. Annál a házasság csak csekélyebb baj a vad szenvedélylyel szemben, ez pedig megbélyegzi a természetes emberi érzéket a hegyi beszéd egy tétele által: „A ki egy nőre néz gonosz kívánság okáért, már paráználkodott azzal szivében. Az egész ker. világnézletre nézve az érzékiség oly valami, a minek nem kellene lennie, a mi csak a bíinbe eséssel jött a világra." **) Hogy Krisztus megbélyegezné a természetes emberi érzéket, ezt Strauss csak állítja, de bebizonyitni nem képes. Az általa idézett szavakban Jézus csak a rosz kivánságok jogosulatlan voltát jelzi. A teljes életközösségről a házasság kötelékei közt tisztelettel nyilatkozik Jézus is. A férj s nő szerinte „többé már nem két, hanem egy test; a mit azért Isten egybe szerkesztett, azt ember el ne válassza." Mát. 19. r. 6. v. Tiltja a házasság ok nélküli felbontását, s kárhoztatja a házasság felületes értelmezéséből származó visszaéléseket. Pált is méltatlanul vádolja Strauss. E nagy apostol nyilatkozataiban csak azon igazság beismerését találjuk, hogy lehetnek néha egyesekre nézve kivételes helyzetek, melyek a házassági kötelék keresését mellőzni késztetnek. A házasság iránt méltányos tiszteletet tanúsított, nem kárhoztatta, sőt tanitványainak ajánlotta. Szóval Strauss támadása a ker. házasság ellen, midőn túlzott asketikus irányt ró fel neki hibául, teljesen indokolatlan. A ker. vallás a házasságot tiszteletreméltó köteléknek tekinti férfi és nő között, ebben mutatja az erkölcsiség egyik védelmezőjét, a jó nevelés alapját, a tiszta örömök egyik gazdag forrását. Ha kiküszöbölnők az erkölcsi komolyságot — Strauss szerint az asketikus irányt — a házasságból, ugy szétrombolnék egyik alaptámaszát, s jogosultnak nyilvánitnok a zabolátlan érzékiség kicsapongásait. Hogy pedig a ledérség pusztitva a rendet, gyilkolva a lelki testi *) Der a. ti. n. Öl. 253. 1. **) Der a. u n. Öl. L Ausg. 248. 1. tehetségeket, a korcsosulás utján a végbukás örvénye felé ragad, ezt jól tudja Strauss is, midőn azt állítja, hogy az ó-kor népeinek egyik sírásójuk a szenvedély volt. Más oldalról Schopenhauer meg épen azért itéli el a keresztyénséget, mivel a házasságot, s ez által az emberi nem fentartását még mindig akarja. Szerinte minden erkölcsi intézménynek oda kellene hatnia, hogy a nemi ösztön — e gyupontja az életkeltésnek — végkép kiirtassék, s készíttessék elo, a fájdalmat, gyönyört egykép nem ismerő csendes nyugalom, mígnem bekövetkezik a végbeolvadás a Nirvanába. Minden élő, minden akarat megsemmisülése, illetőleg beolvadása az absolut nemakarásba, ez lehet csak az igazi megváltás. Minden, mi ezt gátolja, mi az élet tovább folytatását előmozdítja, kárhoztatandó. Igaz, mig Strauss az érzékiség korlátozását rója fel bűnül a kereresztyénségnek, s roszalja a férj s nő közti viszonyba hozott asketikus irányt, a pessimisták meg azért ítélik el a ker.-séget, mivel az emberiség további fentartásáért melegen tud az érezni s a gyermeknemzést s nevelést a morális korlátokkal szabályzott házasság egyik céljának ismeri. Itt azonban egyszersmind megjegyzendő, hogy a pessimisták a házasságról értekezve következetlenségbe esnek elveikkel. Hartmann az életszeretet ellen harcolva világosan kimondja, hogy: „Az egésznek megváltása a fő, az akaratnak absolut bemerülése az absolut nemakarásba, hol minden lét megszűnik". *) E megváltás megvalósulásának érdekében óhajtja a két nem egymáshoz való vonzalmának, mint a szaporodás alapjának kiirtását, aztán meg azon kijelentés mellett, hogy az egyénnek öngyilkossága, sőt az egész emberi nem kihalása sem eredményezné a nagy célt — miután az öntudatlan az első alkalommal ismét teremtene embereket, s igy a nyomor újra kezdődnék, a házasulást illetőleg kész megalkudni a viszonyokkal, s ugy elmélkedik : „A férfiúnak ösztöne polygamiát követel; a nőé monogamiát, miután amaz — mint már Schopenhauer megjegyzi — sok nővel évenkint száz gyermeket is nemzhet, emez pedig sok férfiúval is csak egyet. Hol a nő méltóbb állásra emelkedett, ott lesz a monogamia törvényes, bár a férfiú részéről sohasem tartatik meg szigorúan. A szerelemnek célja, bár öntudatlanul mindig a nemi kielégítés, mystikus lényege pedig a minden lét örök egységének sejtelme. A hajlam bizonyos individiumhoz azon ösztönben rejlik, mely azon személyt kívánja, kivel a legtökéletesb sarjat nemzheti, nem pedig azon csalékony illusióban, hogy e személlyel párosulva több élvezetet nyer, mint egy másikkal." **) Igy Hartmann szerint a nemi gyönyör mindenik nővel csak ugyanaz lehet; a hajlam egyik vagy másikhoz csak a faj nemesbítés homályos óhajtásának folyománya. Ezen állításból igen konynyen levonható azon nézet jogosultsága, hogy, ha a fajnemesbités hajlama hibás gyümölcsöt eredményezett, ez *) Phil. d. Unbew. Stereot. Áusg. 764, 1. *») Ugyanott. 193, 1.