Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-08-22 / 34. szám

megindul, s általánosan elterjed azon méltányló érzelem a gyülekezetekben, mely a lelkészek szegény anyagi helyzetének javitását kötelességnek ismeii, s tehetsége szerint kész áldozni e célra. Ha egyik irányban sem történik semmi, ugy majd végül a szükség fogja utasitni a társadalmat, a gyülekezeteket e tekintetben a kellő intézkedések megtételére, Lassankint ugyanis egészen elmaradnak a lelkészi pálya keresésétől az iíjak, s érezhetővé lesz a hiány a hivatalok megürülése alkalmával. Ekkor majd a gyülekezetek, hogy biztosithassák keblükben a lelkészi állomást, kényszerítve lesznek a fizetés kellő javítására; a melyek pedig maguk ezt nem bírják, más szomszéd gyülekezettel fognak szövetkezni mint filiák, s igy közös erővel fentartani a méltányosan dotált lelkészi hivatalt. GTURÁTZ F. A harangról, harangünnepély alkalmától-A régi népek nem ismerték a harangot. Náluk e j helyett, mintegy ennek szülő anyjaképen, a csöngettyű volt használatban. A zsidók, miként II. Mózes 28, 33—35. olvassuk, a papi öltöny prémjén körül arany csöngettyűket alkalmaztak, hogy a nép hallja, midőn a pap b emegyen a szent helybe az ur eleibe és mikor kimegyen, hogy meg ne haljon. A pogányok már pogányosabban gondolkoztak akép, mi- j szerint a csöngetés által istent nemcsak hívják, de tisztelik is. E csöngettyűből fejlett ki mégis a ker. egyház kebelében a harang és annak használata. Az első keresztyének erre alkalmazott futárok által hívták össze a gyülekezetet. Később ezek helyett fakalapácscsal deszkadarabra doromboltak, vagy kerepelőkke} adtak jelt a gyülekezésre. Míg a 4-ik században Paulinus, nolai püspök, Campaniában erre a célra a ker. egyházban a legelső harangot alkalmazta. Innen némelyek szerint a harangnak nola, campanum, campana latin elnevezései. Még mások a nevet, vagy azért, mert nyilt mezőn öntettek a harangok, vagy mert hangjuk kihallatszott a mezőre, a cainpus szótól származtatják. Legvalószínűbb azonban, hogy latin nevét azon érc, az aes campanumtól nyerte, melyből, mint Plinius szerint is legalkalmasabból, öntetett. Annyival inkább, minthogy Paulinus irataiban, melyekben pedig templomait leírja, semmi nyoma a mi harangjainknak; az ő harangjait Polydorus Vergilius is még csak csöngettyűkként jelzi, minthogy nagyon mérsékelt nagyságúak lehettek. A 6-ik században a fakalapácsok és kerepelők helyett már zárdákban is használták a harangokat, melyek számára állványt a templomtetőn készítettek. E század végén már több városi gyülekezetnek volt harangja, leghíresebb az aacheni domtemplomon, melyet a szentgalleni szerzetes, Tancho kószitett, Míg nyugaton, főleg ]S;

. Ivároly alatt, az általa meghódított tartományoliljaji is gyorsan terjedt el a harang használata, addig keleten akadályozták azt a mohamedanok, kiknek uralmuk alatt különben sem volt tanácsos, hogy a keresztyének ily hangos módon adjanak jelt a gyülekezésre. Keleten különösen az oroszok használták a harangokat, azzal a különbséggel, hogy még mi a harangot, addig ők az ütőt szokták mozgásba hozni, hogy harangozzanak. Az első harangok kezdetben csak nagyobb alakú csöngettyűk lehettek. De később, főleg nagyobb kiterjedésű városokban, hol messzebb kellett a hangnak elhallatszania, mindinkább nagyobbított alakban használták a csöngettyűket egészen annyira, hogy végre harangoknak is beillettek, sőt valóságos harangokká lettek azok. Volt idő, midőn különös erénynek tekintették a gyülekezetek, ha minél nagyobb haranggal tündökölhettek. Említésre méltó nagy harangok: az erfurti 275 mázsás, 24 láb körülettel és 11 mázsányi ütővel; a párizsi domtemplomban az 1680. évi, melynek súlya 340 mázsa, körülete 25 láb ; Bécsben az 1711. évben öntött 354 mázsás, melynek ütője 8 mázsa. Különben Ausztriában a legnagyobb harang, mely Ollmíitzben a székes egyház középső tornyában van s melynek súlya. 358 mázsa. A Moszkvában levő, 1819. évben újra öntött 1600 mázsás, melynek ütője 18 mázsa. A világ legnagyobb harangja talán, | melyet 1787. évben Coxe V. Moszkvában látott, s mely 1 szerinte 4320 mázsa lehetett. A harangokkal szaporodott rendeltetésük. Kezdetben egyszerűen a gyülekezet összehívására használtattak. Később, Sabinian pápa (f 605.) rendelte először, hogy minden óra harangütéssel jeleztessék, hogy igy az ének-és ima-órák (bora canonica) pontosabban tartathassanak meg. Majd a harang rendeltetése a latin egyház által igy határoztatik : Laudo verum Deum, plebem voco, congrego clerum, Defunctos ploro, pestem fugo, fastaque lionoro. A mi népünk átalánosságban igy jelzi a harang rendeltetését: Az élőket hívogatom, A holtakat elsiratom. Hogy pedig a harang annál inkább megfeleljen rendeltetésének, elhelyezésükre a templomok mellett tornyokat kezdtek építeni. Később a harangtornyok kapcsolatba hozattak a templomokkal, sőt azokkal együtt építtettek. Ma nem is templom többé, imaház a neve, ha toronynyal nem emelkedik az égnek. A 7-ik, mások szerint a 8-ik században szokásba jött azon harangokat, melyek a templomoknál az istentisztelet kezdetét jelezték, ünnepélyes szertartással adni át a közhasználatnak. Ámbár N. Károly tiltotta, ut cloceae non baptizentur, mindazáltal terjedt a harangok keresztelése. A mi abból állott, hogy a keresztelő pap a harangot vízzel megmosta, olajjal és korosmával bekente s kereszthányás közben hangoztatta : consecretur et sancti-Ücetur Domine, signunj inlud in nomine Patris et Filii