Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-08-08 / 32. szám

gyermeki ebb ámításokban ringatódzik. Egyetlen egy, maga magát fenékig ismerő 20 éves egyén már valami pondus, és ha számos ily egyén van, az természet szerint már az egész államra nézve nagyobb suly, minthogy azon arányban fog növekedni a mindenre képesek sora — egyik erre, másik arra, — a mily arányban több- 1 vagy kevesebb egyén fog maga magával jó eleve megismerkedni, és ezen megismerés következtében egész erejét azon célra egészíteni, melynek elérésére hajlamot, s némileg bizonyos hivatást érez magában." Ezek után áttér az önismeret testi és lelki oldalának részletes tárgyalására, s ezzel foglalkozik mind végig, de ugy, hogy a lelki tulajdonok tüzetes fejtegetésével adós marad. Szól ugyan helylyel közzel azokról is, de csak töredékes kitérésekben, melyek azonban még igy is épen oly érdekesek, a mily becsesek. Ettől kezdve az iró megszokott egyénisége szemlátomást bele olvad a stilusba. Többé nem a bölcselkedő, nem a paedagogus beszél, hanem Széchenyi. Humora mindenen elárad, tapasztaltsága mindent bevilágít, okoskodása mindent talpra állit, Ítélete mindenütt élés és nyilai mindenütt szúrok, de sehol sem mérgesek. Stílusa erőteljes, de néhol érdes is. Az ifjú önismeretre ébresztésében csekélyli főleg az anyák befolyását, miért különben élesen megfeddi az anyai intésekre nem hallgató „legényes fiukat" ; de nem sokkal többet tart az atyai intésről, s az orvosok és bölcsek tanácsairól sem. Mindezek nem képesek a serdülőnek belszemét tökéletesen felnyitni; ők iegfölebb csak figyelmet és több meggondolást ébreszthetnek, vagy azt érhetik el, hogy a megismerési időpont az ifjúra nézve ne akkor álljon be, mikor már késő. Még kétesebb a hatás, ha az intő és intett közt nagy korkülönbség van. E tekintetben egyetlen biztos mentő eszközt lát, s azt akkép ajánlja: „Meggyőződésem szerint az orvosi tant bizonyos pontig az életnek már tavaszkorában a közönséges oktatás tárgyai közé kellene emelni. — Ennek nehézségét, sőt kivihetetlenségét mai időben én épen nem látom." S itt, miután a görög és latin nyelvről feltűnő csekélyléssel szól, egy nagy kitérést tesz, melyben az orvosi tudományt nem épen hizelgő elismerésben részesiti, s teljesen fölébe helyezi annak az okos, következetes és az egyén természetéhez alkalmazott életmódot, noha megengedi, hogy bölcs orvos és hatásos gyógyszer is van. Nekem ugy tetszik, hogy itt sok a túlzás mind az életrendszer mindenhatóságát, mind az orvosok és orvosi tudomány méltatását illetőleg, valamint alább (150. s köv. 1.) a „lelki idomitás"-ra vonatkozó nézetek is túlságosan egyéniekké törpülnek, de a nélkül, hogy figyelemre méltó voltuk csökenne. Azon kérdésre ugyanis, hogy „ugyan miben állhatna a lélek idomítása", igy felel: „Erre nézve legelső útmutatást adott sz. János és kivált Krisztus maga ... , nem vizsgálom, hogy azon 40 napi bojt, melyet Krisztus tűrt, mielőtt a világ-reform mezejére lépett, igazi tény-e, vagy csak fictio. S ugyan minek is, — mert legyen tény, legyen fictio, — nem nyitja-e fel a gondolkozni akarónak, de gondolkozni tudónak is szemét villámsebességgel, hogy a lelki idomitásnak főtényezője nem egyéb, mint a testnek minden módoni (?) gyötrése (!) ugy, hogy annak vágyai és szükségei mintegy elnémuljanak, vagy, ha az lehetetlen, legalább a legalantibb fokra szoríttassanak le. — Koplalás, szomj ázás, álomnak lehető megrövidítése, im ezek a fő factorolc a lélek-idomitás ügyében, melyek — legalább fictioként — Krisztust a legtisztább clairvoyanttá emelték. — Ámde maga Krisztus sem koplalt és nem szomjazott mindig, mert hiszen tudjuk, vagy legalább hiszszük, hogy nem egyszer lakomázott tanítványaival, sőt néha bort is ivott, és ekkép meglehet, hogy Galilei, Newton etc. is élvezték az élet javait kellőleg és rendesen, és csak akkor állottak a „nélkülözés" rendszeréhez szigorúan és több időre, mikor lelkűknek kitűnően akarták hasznát venni." Látható, hogy a szerző itt csak tapogatódzik, s nem elég tájékozottsággal reflektál a tudománynak ide vonatkozó vívmányaira. Szól, mint merőben laikus; de azért nem mondható, hegy absolute téved; mer az ilyesekben is nem annyira a gondolat, mint inkább a kifejezés esik kifogás alá. Kiemeli a test és lélek öszhangzatos képezésének nagy fontosságát és szükséges voltát. Az ő korabeli Thun-féle iskolai rendszerrel nincs megelégedve. Széchenyi nem azt kívánja, hogy az emberek minél több ismeretanyaggal bírjanak, hanem hogy minél józanabbul tudjanak gondolkozni. Hibáztat azért minden, akár kormányi, akár iskolai, akár társadalmi túlságos dajkálkodást a fejlődő egyén mellett, mint olyat, mely a szabad és önálló gondolkodásban restekké, vagy épen tehetetlenekké teszi az embereket. S e réven nem egy oldalvágást mér a bécsi kormányra és az osztrák népre. Az oktatást s nevelést általában elsőrendű állami ügynek tartja. „A lakosok testi és lelki szebbítése, im ez és csak ez lehet a kormányoknak legfőbb feladata." Az elhagyatott kisdedek számára állított, vagy állítandó lelencházakat elitéli, mint a melyek „nemcsak nem hasznosak, de egyenesen kárteliek." Az emberiség szebbítésének munkáját egészen az állatnemesités analógiája szerint fogja fel és ajánlja. Szerinte fődolog, „hogy a szép asszony szép férfiúval egyesüljön". A testileg vagy lelkileg nyomorékok s tökéletlenek egybekelését ide irányzott közvélemény által kívánná megakadályozni. E tekintetben az állami intézkedés kivihetetlen és tulságokra is tévedhetne. Például hozza fel erre, hogy „az egyedül üdvözítő vallás főnöke, a pápa, és ekkép az első keresztyén, még szinte csak tegnap systematice megparipáztatta jobbágyainak bizonyos részét, és c tisztben lelkiismeretesen tán még ma is eljár, s pedig egyedül azért, hogy emberi kappan-hang dicsérje istent sz. Péter templomának tág boltozatai alatt, vagy mulattassa a világhírű Vatikán falai közt valami concert spirituelben bibornokait és ezek húgait és cousinejeit, mert hiszen az nem kétséges, vagy legalább igen hihető, hogy az isteni hatalmak könnyebben engesztelődnek, ha ilyféle