Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-07-25 / 30. szám

„A sirontúli élet lehetősége is — vall tovább Mill — épen e gondolaton alapszik. Ugy lehet ezt tekinteni, mint egy jótéteményt, mely talán ama jóságos lény támogatására — a gonosz hatalmak ellen — képes; mintegy jótéteményt, mely ha az állitólag tőle küldött evangeliom csakugyan foganatosult, az emberiségnek valósággal sajátjává lett." De utána teszi, hogy „a halhatatlanság mindkét oldalról nélkülözi a teljes bizonyosságot," habár „vélhetőleg inkább a tagadók, mint az állitók részén van az igazság." Hanem azért helyén állónak tartja, ha valaki a halhatatlanság gondolatába egészen beleéli magát, épen mint a „teremtőbe" hivőnél megengedhető a hit és bizalom, mely tőle vél kapni minden jót és tökéles adományt. Egyébiránt természetfelettinek egész köre a hit régiójából az egyszerű reményébe esik alá, s emberi belátás szerint ezen regióban fog valószinűleg örökre maradni." Ez azonban nem gátolja Millt, hogy a halhatatlanság milyenségéről is ne nyilatkozzék. „A mely alapon reméljük a halhatatlanságot, ugyanazon várhatjuk is, hogy ha van jövő élet, az lesz oly jó, mint a mostani, s hogy földi éltünk legjobb részét, az önerőnkön való tökéletesithetést a sirontúli sem fogja nélkülözni." A keresztyénségnek kulturális és vallás-erkölcsi érdeméről való nyilatkozatából is a szelidült skeptikus engedékenyebb hangja szól. „A legnagyobb szolgálat, mit a keresztyénség az emberiségnek tett, az, hogy az erkölcsiség magasztos eszményét egy élő személyben mutatta fel; mert a „názárethi próféta" még azok szemében is, kik inspira ti ójában nem hisznek, a magasabb genieknek is, kikkel az emberiség dicsekedhetik, a legfentebb polcára kell hogy helyeztessék." Sőt Krisztus személyének ezen történetisége mellett még az ő „rendkivüli és speciális" missiójában is hiszen. Vallja, hogy „Krisztus valósággal az volt, kinek magát tartotta, nem isten, mert ily méltóságot ő soha sem igényelt magának, s ily igényt bizonnyal ép oly istenkáromlásnak tartott volna, mint azok, kik ép ez ürügy alatt Ítélték őt halálra; hanem egy rendkivüli és egyetlen missiójára istentől elhivatott ember, hogy az emberi nemet az igazságra és erényre elvezesse." És a keresztyénség s Krisztus személye valláserkölcsi fontosságából a positivista bölcsész szerint „szabad azon következtetést vonnunk, hogy a vallás befolyása az emberi jellemre — egy befolyás, mely megmarad, ha a rációnális kritika a legvégső szélsőségig megy is a vallás elleni támadásban (Mill mondja ezt) — mindig megérdemli, hogy fenntartassék. És amit ezen befolyás a szilárdabb hithez képest közvetlen erőben nélkülöz, bőven pótolja azt az erkölcsiség magasabb igazsága és magasztossága, melyet a vallás és vallási megszentel." Igy a végén Mill. Egész theologusi hangon, mit sem az előzmények után az olvasó, sem előző életéből a Mill ismerője, s annyival kevésbé várt a bölcsész tanitványa. Egy Mill-barát az jegyzé meg e hagyatékról, hogy azokból nem a bölcsész, hanem az elfojtott érzelem beszél. Bármint álljon a dolog, nem helytelenül alkalmazá egyik német ismertetője Mill e váratlan fordulatára a haldokló Julián amaz állítólagos szavait: „Tandem vicisti, Galilaee!" Hanem azért műve, mint talán e rövid ismertetés is sejteti, általában az orthodoxia és haeresia csudálatos keveréke, folytonos hánykódás egyik szélsőségből a másikba, kétséges theismussal, s még kétségesebb vallásos érzülettel. A szabad vallásos gondolkozó nem sokat épül belőle, s a merev orthodox nem nagyon boszankodik felette. De minden theolog és vallástanitó megtarthat belőle két tanulságot. Egyiket: Mill határozott tiltakozását az atheismus mind positiv, mind negativ alakja ellen. Evvel Mill nekünk kemény pajzsot szolgáltatott a dogmatikus hitetlenség tüzes ostromlásai ellen. A makacs istentagadás, a James Mill-ek vashitetlensége ellen a fiu és leghűbb tanítvány : Stuart Mill példájával replikázhatunk. A másik tanulság korunk egyik legnagyobb gondolkozójában mutatja fel, mily keserű boszxit áll a vallástalan nevelés, az elnyomott érzelem az emberi lelken, szülvén abban nehéz meghasonlást, benső zavart, titkos kedélyharcot, mely előbb-utóbb a Mill-féle vallásos zűrzavarban tör ki. FEDDI. BELFÖLD. A XIII. városi esperesség közgyűléséből. A XIII. városi esperesség ez évi közgyűlése julius hó 13-kán Zsákócon tartatott és az uj hivatalnokok, B r e u e r S á n d o r, mint esperességi felügyelő és G r e sc h Ágoston, mint világi jegyző ünnepélyes beiktatásával kezdetett meg. Kalchbrenner Károly, főesperes beiktató beszédében különösen hangsúlyozta, hogy a világi elemnek és hivatalnak a prot. egyházban igen nagy jelentősége van. Midőn az üldöztetés korszakában a prot. papság leginkább csak a martyrium koszorúját viselte vagy gályarabságra hurcoltatott, akkor világi ügyvivőink befolyásukkal, és ha kellett karddal is kivívták azokat a békekötéseket és törvénycikkeket, melyekre még most is bátran támaszkodunk. De most is egyházunk békés fejlődése korszakában főesperesünk örömmel osztja a munkálkodást az egyház terén a világi ikerelnökkel, kiről tudja, hogy nemcsak szándéka, de erős akarata is szép tehetségeivel egyházunk továbbfejlesztését elősegíteni. Az újonnan választottak hathatós szavakban azt a fogadást tették, miszerint híven teljesitendik uj hivatalaikkal járó kötelességeiket és tartósan törekedni fognak, hogy esperességünk egyházi és iskolai ügyei kellő ápolásban részesüljenek és a tökélyesedés utján haladjanak. Főesperesünk jelentéséből következőket emeljük ki. Egyházi hivatalnokaink köréből 1874-ben meghaltak : Szopko lelkész, Hönsch iskolai küldöttség tagja, Scherfel tanitó, Pákh esp. jegyző ; visszaléptek : Toppercer esp. felügyelő, Prihradny, Kósch, Lányi, Gloser, Knott és Lauf egyházi felügyelők; megválasztattak: Breuer esp. felügyelő, Gresch esp. jegyző, Wittchen lelkész, Top-43*