Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1875-07-11 / 28. szám
addig, mig a lyceum osztályait be nem végezte, tehetsége és szorgalma által tanárainak és tanulótársainak szeretetét és becsülését megnyerte. Az 1849/50-ik iskolai évre, az akkori szokás szerint, a grammatisták tanítójává neveztetett ki. 1850-ben a szülőitől belecsepegtetett s benne vérré vált vallásos érzelemtől lelkesittetve, a theologia tanulása végett Sárospatakra ment. 1852-ben gróf Pallavicini Roger gyermekei mellé nevelőül alkalmaztatott Borsodmegye, Kurittyán nevű helységében. Minthogy még kisebb tanuló korában a nálunk ma is divatozó szokás szerint egy évet a Szepességen töltött, s ott a német nyelvben igen szép jártasságra tett szert: mint házi nevelő üres perceit a francia nyelv megtanulására forditotta. De lelke folytonosan az elébe tűzött célon függött, s szülőföldje iránt való kegyeletből 1853 tavaszán a mezőcsáti gyűlésen kápláni vizsgát tett, az alsó-borsodi egyházi megyébe kebeleztetett, s egyik ho vágya teljesült, midőn Miskolcra későbbi hivataltársa ngos ftdő Kun Bertalan szuperintendens ur, már akkor egyházunk egyik tiszteletreméltó lelkésze mellé segédlelkészűl rendeltetett. Tudomány és tapasztalás után vágyó lelke 1856-ban arra ösztönzé, hogy elöljárói engedelmével a külföldet látogassa meg; s minthogy idejét minél hasznosabban akarta eltölteni, meglátogatta Bécset, Zürichet és Baselt, és hogy ezen helyeken magának és a magyar inaknak becsülését emelte, azt néhány általa híven őrzött levél és emlék bizonyítja. Migő szülöféldjétől távol járt, meghalt Fekete István alsó-borsodi esperes és miskolci lelkész. 1857. január 18-kán a miskolci egyház bizalma a külföldön búvárkodó ifju felé fordult, s őt 26 éves korában lelkészévé választotta. Hivatalát elfoglalván, 1857 okt. 8-án házastársul vette ezen mostani vesztesége által annyira sújtott, szeretett és szerető nejét, Szabó Johannát, néhai Szabó Pál nemesbükki lelkész, árva hajadon leányát, kivel utolsó pillanatáig boldogságban élt, s kit most Sándor, Ilona, Bertalan, Mária és Grizella kiskorú gyermekeivel rendező fő s családatya nélkül hagyott, s kinek karjai közt folyó 1875-dik év junius 14-ére viradóra, éjfélután 22 perckor sorvadásban halt meg. Csendesen aludt el 4 hói fogyás után. De a lelkészi és családi gondokon felül a tisztelet és becsülés még sok más terhet is rakott vállaira. 1866-ban az alsó-borsodi egyház-megye tanácsbirójává választ tátott; ugyanezen idő körül a tiszáninneni egyházkerüle dékánjává és aljegyzőjévé lett; tagja volt a borsodmegyei iskolai tanácsnak, a városi képviselő testületnek, és a kórházi választmánynak jegyzője. Líceumunk iránt folytonosan jóindulattal viseltetett ? a szervezés idejekor a vallás tanitását dijnélkül vállalta el; a vizsgákon hűségesen elnökölt. Az elemi leányiskolák virágzását nemcsak óhajtotta, lianem ereje s tehetsége szerint elő is mozdította; a nagyobb leánynövelde megmaradására is sokat tett az által, hogy a szükség idején a még akkor Karacs Teréz nevét viselő tanintézetben dij nélkül tanított. De főérdeme a megboldogultnak az, hogy_ a női filléregyletnek egyik teremtője s alakulásától óta folyvást jegyzője volt, s nem kevés hatással volt arra, hogy az egylet vagyona a lefolyt 8—9 év alatt 9000 frtra növekedett s az ennek kamatából évenként 50 tanulót lát el könyvvel, tandíjjal és némelyeket ruhával sőt élelemmel is. De ki bírná elősorolni azon megtiszteltetéseket, a melyekben részesült, s azon hivatalokat, a melyekben megfelelni s ez által a közjót előmozdítani élete főtörekvésének tartotta. Valóban csoda, hogy ennyi teendő mellett időt talált még arra is, liogy egyházunk jegyzőkönyveit buvárlata tárgyaivá tevén, azokból az egyház múltjára vonatkozó becses adatokat összegyűjtse, a miskolci egyház tanácsának üléseiben s néha hetenként két-három küldöttségi ülésben is részt vegyen. Ennyi munka a különben ís gyönge testalkatú férfiú életerejét 44 év alatt teljesen felemésztette. Már a télen beteges állapotban indult az alsó-borsodi egyházi megyében egy járás meglátogatására, s fáradságosnak találta a dékáni számadás elkészitését, holott ez eddig előtte csekély munka volt. Ezen hivatalában pontossága és buzgósága az egyházi kerület méltó elismerését szerezte meg számára, s hoszas betegeskedése dacára erre vonatkozó irományai s a kezénél levő pénzek halálakor épen olyan rendben voltak, mint számadáskor szoktak lenni. Érdemeinek elismeréséről tanúskodott temetése. Nemcsak városunk, hanem a környék lakói is számosan vettek ebben részt, kikhez pár nap alatt halála hire eljutott. Temetése junius 15-én d. u. 5 órakor volt. A koporsó fölött a líceumi énekkar szép gyászdala után ftő Apostol József szirmai lelkész ur mondott egy megindító imát. Ez a megboldogult akarata volt, minthogy ezen tisztelendő ur egyike még azoknak, kik vele 1853-ban a segédlelkészi vizsgát letették. A tanuló ifjúság és résztvevők hosszú sora kisérte a koporsót a deszka templom mellett levő temetőbe, hova a kiszenvedett, saját kívánsága szerint temettetett. A koporsó sirba tétele után a deszka templomban egyházi beszédet mondott ftő Kis Károly miskolci ref. lelkész ur, emlékbeszédet pedig alulírott, ki l3 /4 évig a megboldogultnak káplánja volt s vele folytonosan bizalmas össze köttésben lenni szerencséjének tartotta. Azt hiszem, hogy egy ilyen férfiú megérdemli, hogy rövid életét azok is ismerjék, kik tőle távol ugyanazon nemes célokért küzdenek, a melyeket ő élete feladatául tűzött, kik, mint ő, nem nagy zajjal, de sok bajjal és munkával igyekeznek előmozdítani az eléjök szabott téren az emberiség mívelődését. Az általa oly hőn imádott menybeli felséges isten áldása lebegjen a kedves porok fölött. PoRCS JÁNOS, gymn. tanár és egyházi jegyző. Felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos: flr. Ballagi Mór. Főmunkatárs: Farkas József. Nyomatott: Deutsch M.-féle művészeti intézet, Budapest, Bálvány-utcza 9. sz. a.
