Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-07-11 / 28. szám

plénben csak két közös iskola van, az alsó-borsodi és abauji egyli. megyékben ellenben egy közös iskola nincs. Az iskolák minőségéről statistikai adatok hiányában alig szólhatok valamit. Annyit láttam, hogy a legtöbb helyen hiányosan vannak felszerelve az iskolák, a melyek még ezenfelül legtöbbnyire kicsinyek, sötétesek s oly visszataszító kinézésüek, hogy ólnak képzelnéd inkább, mint iskolának. Vannak ugyan csínos és minden tekintetben célszerűen berendezett iskolák is, de ezeknek száma — fájdalom — nem valami sok. Ami a tanítókat illeti, mindenekelőtt megjegyzem, hogy néhol az egyház, a maga kicsiny voltánál fogva vagy szegénysége miatt külön tanitót nem tarthatván, a tanítással is a lelkészt bizta meg, a kinek különben sem nagy gondot adhat az a 10—15 gyermek, a mennyi átlag véve ilyen helyen az iskolát látogatni szokta. Ilyen, rendes tanitók nélküli iskola legtöbb van az abauji egyh. megyében (mintegy 13), mig a többi egyh. megyékben csak kivételesen fordul elő. A tanitók helyzete aránylag még rosszabb, mint a lelkészeké. Eltekintve attól^ hogy igen sok helytt egy nagyon egyszerű kis szobácskában kénytelenek meghúzni magokat és esaládjokat, ta. nitói fizetésök valóban oly csekély, hogy abból egy mivelt, civilizált ember alig-alig élhet el tisztességesen. Igen sok helytt még a törvényes 300 frtot sem éri el, s a hol eléri vagy meghaladja, ott a tanitó maga is a legszorgalmasabb gazda, sőt a szó szoros értelmében, mezei munkás kell, hogy legyen. Tehát nemcsak a. lelkészeknek, de a tanítóknak is kell gazdálkodniok s ez utóbbiaknak múlhatatlanul, „ha — ugymondanak — élni akarunk." Innen van, hogy az anyagiakért, a legszükségesebbekért való fáradozás miatt az iskolára is jóval kevesebbet, önképzésökre pedig egyáltalában vajmi kevés gondot fordíthatnak. Egyébiránt örömmel tapasztaltam, miszerint a tanítói é r t ek e z 1 e t i körök csaknem mindenik egyházmegyében életbe vannak léptetve. Igy az abauji egyh. megye 4 ilyen tanitói értekezleti körre oszlik, u. m. a gönci, kassaósvavidéki, szikszói, sepsei körökre, melyek értekezleti gyűléseiket a különböző egyházakban felváltva szokták tartani. A felső-zempléni e. megyében 3, u. m. a s.-a.-újhelyi, gálszécsi és abari, az ungi egyh. megyében 2, u. m. a tiszahát-erdŐközi és az ungvár-kaposi tanitói értekezleti kör létezik. Az alsó-borsodi egyh. megyében pedig egy tanító-egylet áll fenn. Ez mind igen szép és üdvös mozgalom s életrevalóságra mutat, de magában véve még ez nem elég. Szükség, hogy a tanitó oda haza is folytonosan olvasgasson s ne csak a „Néptanítók lapjára" szorítkozzék, hanem szerezze meg s tanulmányozzá át az ujabb paedagogiai műveket is. De hát ez a mostani anyagi viszonyok között a tanitók legnagyobb részét illetőleg csak pium desiderium marad. De azt már még sem lehet a mostani viszonyokkal igazolni, hogy az az úgynevezett academica p r om o t i o a tiszamelléki egyh. kerületben még mindez ideig fenáll. Ma midőn mindenik pályára s a tanítóira legkiváltkép szakképzett égvén kívántatik, nem lehet ignorálni, hogy épen a legjobb tanitói állomások el vannak zárva a szakképzett tanitók elől, olyan egyénekkel töltetvén azok be, a kik a papi és nem a tanitói pályára készültek. Tudom ugyan, hogy ezen u. n. rectoriákra kibocsátott theologusok is visznek magokkal egy kis paedagogiai ismeretet, de ez valóban csakis annyit ér, hogy bízvást eltelik az első év, mig „ugy a hogy belejönnek a tanításba" ; az utolsó évben meg, mint a kiknek „kifelé áll a szekérrudjok", nem sokat törődnek a tanítással. A három év közül tehát csakis a másodikban mutathatnak fel egy kis sikert és előhaladást. De még az esetben is, ha a seminariumból teljesen kiképzett paedagogusok kerülnének ki, vájjon nincs-e hátrányára a tanításnak, hogy | minden harmadik évben uj s talán egészen más irányú, képzettségű és modorú egyén veszi át a gyermekek nevelését ? . . . Csak az alsó-borsodi egyh. megyében 9 rectoria van és pedig csaknem kivétel nélkül a legjobb egyházakban, a hol 500—1000 ftrais felmegy az évi jövedelem. A mig a theologus iijak a rectorián szerzett jövedelemből külföldre utaztak, volt némi értelme az academica promotiónak; de most, midőn ily eset alig fordul elő, a népoktatás ügyének nagy kára nélkül ily experimentatiókat csinálni nem lehet. Legyen elég ennyi az iskolai ügyről. V. Áttérek most már a gyülekezetekre. Tekintve korunk materialistikus irányzatát, de egy speciális eset által is figyelmeztetve lévén, bátor voltam azt a kérdést is szellőztetni egy kissé a lelkészekkel folytatott társalgásban: vájjon az úgynevezett nép hiszv a 1 ó b a n s minden utógondolat nélkül istenben?! . . . Félve tettem fel a kérdést, mert attól tartottam, hogy szavaim mosolyt keltenek; de mert alapos meggyőződést s teljes megnyugvást akartam magamnak szerezni e tekintetben, ritka helyen mulasztottam el ez irányban is kérdezősködni. Es most bátran s édes megnyugvással állíthatom, hogy minden materialisztikus irányzatt mellett is, mely a gyakorlati élet egy és más ágában a nép között is túlsúlyra szokott jutni, az istenben való bit ma sem h i á n y z i k, ma sem csökkent a népben. A mi népünk — ugy mondának a lelkész urak — távolról se gondol arra, hogy istent ne higyjen ; egyébben talán kételkedhetik, de istent feltétlenül hisz. E nép nem élhetne isten nélkül egy percig se, s ha talán mégis ajkaira veszi az istentagadást, szive, meggyőződése ellentmond szavainak. Igazán mondom, balzsamként hatottak ez egymással annyira öszhangzó s határozott nyilatkozatok aggódó lelkemre, s már csak ez egy nyereményért is szívesen tűrtem az utazással járó mindennemű kellemetlenséget. Tehát még sem oly nagy a materialismus diadala, mint a minőnek so~ kan állítják : „van még izraelben 7 ezer ember, a kiknek térdők nem hajolt meg a Bál előtt, s a kiknek száj ok nem csókolta meg azt !" Kevésbé megnyugtató már az a tapasztalat, a me-