Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-06-20 / 25. szám

dentes mindég az igazhivők választottait képezik, kikkel szemben a máskép vélekedők istentelen felforgatók, kiknek még létjoguk címét is be kell bizonyitaniok. Mi ugyan a valószínűségnek sokkal nagyobb látszatával ekkóp szólhatnánk ellenfeleinkhez : Midőn M sem a protestántismus elvével, sem általában az ész követelményeivel nem egyeztethető oly tanokat hirdettek, melyek a míveltség mai fokán az ember agyába nem férnek, midőn amaz észtagadó tanításitokat az emberre ráerőszakolni is készek vagytok, magatok provocáljátok a gyanút, hogy lépéseitek nyomait, mint a legendabeli Bél papjainál, az éléskamarába vezető uton keressük, ós eszerint eljárástoknak nemcsak jogosultságát, hanem becsületességét is kétségbe vonjuk.' Azonban Isten mentsen, hogy mi a lelkiismeret terén, ahol az egy Ur Istenen kívül senki igaz bíró nem lehet, valakinek jóhiszeműségét, becsületes aka rátát kétségbe vonjuk ós hitét kárhoztassuk. Megmondtuk többször, hogy mi e tekintetben is szorosan az Íráshoz ragaszkodunk, mely világosan mondja, hogy „mindenikünk maga ad számot magáról Istennek ós minden ember ,az ő tulajdon urának áll vagy esik*. Mi tehát egyenlő fegyverekkel nem küzdhetünk, minélfogva hiszem, senki feltűnőnek nem találandja, ha azt mondom, hogy nem igen telik kedvem az „Evangyéliomi protestáns lap" hasábjain érthetetlen -kedő *) igazhivőkkel a tollharcot tovább folytatni. De miután egyházunknak egyik nagyérdemű, oszlopembere és veterán bajnoka, Hajnal Ábel azok mellett kikelvén, ellenünk riadót ós gyülŐtfűtt, helyén és idején láttam ismét kilépni a síkra ; nem hogy öreg barátomon győzelmet vegyek, amit nem is akarok, miután nála az ő hite ugyancsak bebizonyult isteni erőnek lenni a lelkek üdvözítésére:

hanem hogy megnyugtassam a mi hitünk felől, aminek hiszem, ő csak örülni fog. Hálát adok Istennek, hogy ma már azt nyugodt lélekkel tehetem; mert mikor Hajnal Ábel felszólalását először olvastam, arra egyáltalában nem lettem volna képes. *) Ha Filó Lajos és Tóth Sámuel jól átgondolt és jelesül fogalmazott dolgozatait és a tüstént említendő cikket kiveszszük, alig van a félévi folyamban cikk, melyre ezen epitheton teljes joggal ne illenék. B. M. Mióta a jó Isten legidősb fiamat ifjúsága virágában tőlem elvette, nem fordult elő életemben keserűbb momentum, miut az volt, melyben Hajnal Ábel, akarom hinni, még most is kedves barátomnak legújabb nyilatkozatát olvastam. Nem szégyellem bevallani, hogy szavai könyeket facsartak szemeimből. Hogy lehet az — kórdém magamtól, — hogy oly férfiú, ki miután maga egy hosszú életen át jóbau fáradozott, s igy öntapasztalatból ismeri a küzdelmet, melyet a meggyőződésünk szerinti jó mellett vívnunk kell, — pálcát tör nyilvánosan én felettem, kiről tudja, hogy teljes életemben szintén a jó és igaz mellett harcoltam ? — Én ellenein akarja védeni a keresztyén hit igazságait ? Hát megtámadtam én azokat ? Hiszeu minden irataimban nem hogy tagadtam volna 3 valláseszmék jogosultságát, hanem inkább mindenképen kimutatni törekedtem azoknak lelkünkben gyökerező és ennélfogva örök voltukat; nem hogy gyöngíteni iparkodtam volna az istenhitet, inkább erősíteni kívántam azt, tanítván, hogy Isten nemcsak fölötte van a világnak, mint aunak teremtője ós fentartója, hanem benne is van a világban, és ugy a kültermészetnek, mint szellemünknek változhatlan törvényeiben nyilatkozik ; nem hogy megingatni kívántam volna a Krisztusban való hitet, inkább védtem a félreértésből eredt támadások ellen, tanítván, hogy Krisztus nem csak a vallásos életnek minden időkre kiható megujitója, hanem összes műveltségűnknek közel 19 század óta középpontja ós leghatalmasabb rugója ; nem hogy alábbszállitani kívántam volna hitünk kútfejének, a szeutirásnak méltóságát, inkább azon voltam, hogy becsét mindenképen emeljem, kimutatván annak isteni eredetét és a lélek szükségeinek megfelelő szellemét; szóval egy negyedszázad óta egyebet sem tettem, minthogy az észtagadó zelotismus által a keresztyén alapigazságoktól is elidegenített lelkek elóbe a tiszta Krisztusi keresztyónséget állítottam, ugy amint az, az evangyeliumokban nyilatkozik, ós rámutatva annak isteni szerzőjére, serkentettem arra, ami minden időben ós minden körülmények között üdvösnek bizonyult, hogy „sursum corda ! Igaz, hogy mind ezeket sem abban a formában, sem abban a szellemben nem tanítottam, melyben az örökigazságot holt kincs gyanánt őrző orthodoxia óhajtotta volna azokat előterjesztve látni. Ámde nem veszi-e észre az ón tisztelt barátom, hogy