Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-05-30 / 22. szám

és felvilágosodott gondolkozás munkájától eltiltva, lemondanunk a fejlődés és tökélyesbülés lehetőségétől; hanem kötelességünk tudományt szerezni, hogy eszünket fejleszszük, és maguökat tökólyesitsük és igy aztán a nyilt és felvilágosodott ész fényével megvilágitni hitünk ágazatait, hogy tudjuk ós értsük azt, a mit hiszünk, ne pedig higyjük és valljuk azt, a mit sem nem tudunk, se megérteni képesek nem vagyunk. Da, hogy ezt a magasztos célt elérhessük, mindenekelőtt szükséges, hogy egyházunk, aza^ egyházalkotó községünk ne csak puszta létezése és tengése, hanem valódi élete és virágzása biztositva és állandósítva legyen. Ez állandóság biztositékát egyházunk hierarchicus szervezetében keresni akarni részünkről annyi volna, mint a protestantismus alapelvének megtagadása. Valódi protestáns nem kereshet üdvöt az absolutismusban, sem államban sem egyházban. Nekünk protestánsoknak egyébben kell keresnünk létfeltóteleink ós egyházunk virágzása biztosi' tékát. Minket évszázados tapasztalás megtanított reá' hogy kivált itt hazánkban, minden tekintetben saját magunkra vagyunk utalva, saját erélyünktől, ügybuz. góságunktól ós eszólyességünktől függ jelenünk ós j övőnk. Eddigelé egy kivülrőlható erő tartott minket össze : egy uralkodó vallás nyomása, annak túlkapásaitól való félelmünk tevékenységünk túlnyomó részét a fenyegető veszélyek elhárítására irányozta, tagadólagos működésre, a mely magában is mindig egyetértést szül. Ma már azt hitetjük el magunkkal, hogy ama veszélyek ellen biztosit minket az országos törvény, a védekezés szüksége megszűnt, felesleges már most féltékeny éberséggel őrködnünk saját érdekeink lelett. És ime: fájdalommal kell tapasztalnunk, hogy meglazult az az összetartás, bomlásnak indult az az egyetértés, ós kialudni készül az az ügybuzgalom, a mely a protestáns egyházat alapította és eddig fentartotta. Ma inkább mint valaha látok veszélyt fenyegetni, annál nagyobb veszélyt, mert nem kívülről támad meg, hanem saját kebelünkben vonja öszsze vészterhelt felhőit. Távol legyen tőlem a vádaskodás. Nem vonatkoztatom szavaimat egyes eseményekre és tényekre ; de van valami, a mit mindnyájan érzünk, ha nem is mondja ki szánk, ha szinte még gondolatunkban sem merünk neki határozott nevet adni: valami, amiuyom, a mi nincs a maga rendén, & mi ha még most nem is valóságos betegség jelensége, de nagyon hasonlit ahhoz a kényelmetlen érzéshez, mely az emberi testben a közelgő betegség előhírnöke szokott lenni. Legyünk azért résen, őrködjünk. A fenyegető baj elhárítására óvakodó intézkedéseket tenni soha se lehet igen jókor, mert örökké igaz : „principiis obsta, sero medicina paratur." Miért tartottam szükségesnek mindezt ma és éppen itt elmondani? azt hiszem nincs miért fejtegetnem. A ki figyelemmel kisérte egyházunk beléletének mozzanatait az utolsó időben, megfogja érteni szavaimból azt is, a mit nem akartam kífejezőleg kimondani. Oly ügyek fognak ma megkezdendő tanácskozásaink során eldöntés és elintézés végett szőnyegre kerülni, melyek nemcsak egész figyelmünket veszik igénybe, hanem megkövetelik azt is tőlünk, hogy félretéve a szétágazó részletes érdekek bármivel menthető vagy igazolható tekintetbevételét, csupán egyházunk közjavára irányozván egész erélyünket, e fő cél előmozdítása váljék azon központtá, a mely határozataink hozatalában, vonzó erejóvel létesítse köztünk azt az egyetértést, azt az összetartást, melyre ma épen oly nagy szükségünk van, mint volt legnagyobb szorongattatásaink közepette. Emberek vagyunk, tévedhetünk, hibázhatunk. Épen azért kötelességünk mások botlásait, eltántorodásait emberileg, azaz szelíden, kímélően megbírálni ós megítélni. Határozataink célja nem szabad, hogy boszu legyen, hanem észlelt helytelenségek, fonákságok, visszaélések megszüntetése, megesett hibáknak ós károknak megrovása, lehetőleg helyrehozása. Nekem az a meggyőződésem, hogy nekünk protestánsoknak egyik legszebb, legdicsőbb feladatunk, gyakorlatilag bebizonj itaui az egész világ előtt, hogy az önálló önkormányzat a társadalmi szabadság talpköve, és legfontosabb létfeltétele valósággal bírja azt a tulajdonságot, melyet az ősi hitrege a Heracles nyilairól mesélt: maga gyógyítja meg azon sebeket, a melyeket okozott. Vezérelje eljárásunkat a törvények feltétlen tisztelete, s e mellett a kölcsönös bizalom, méltányosság ós ama keresztyéni szeretet, mely vallásunk alkotóját a szeretet nagy mesterévé, az általa hirdetett tudományt pedig a szeretet vallásává tette. Ha e magasztos küldetés kellő öntudatával fogunk a munkához, Isten után remélem ós bizom, hogy áldás és siker fogja kisérni tanácskozásainkat, a melyek megkezdésére közgyűlésünket ezennel megnyitom.