Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-05-16 / 20. szám

A mi pedig a biblia leendő uj fordítását illeti, éu azt hiszem, hogy minden igaz protestáns csak örülhet azon, hogy oly avatott kezek vállalkoztak annak eszközlésére, miuők Ballagi uréi, kinek mély tudománya és alapos nyelv-ismerete elég kezességet nyújt a felől, hogy várakozásunkban csalatkozni nem fogunk. — Ha egyébiránt az ellentáborban — fájdalom, hogy ily kifejezést kell használnom — vállalkozik valaki jobbat előállítani, részünkről a legőszintébb örömmel fogadjuk azt, nem húzzuk meg felette születése előtt a lélek-harangot, s nem mondjuk : származhatik-e valami jó NázárethbŐl. Befejezésül legyen szabad még annyit mondanom, hogy ez nem védelem akar lenni a pesti theol. tanári kar, mellett, mert hisz védelemre, — különösen az ily gyenge fegyver védelmére, — azok egyáltalában nem szorultak ; nem is tüntetési vágy vezette kezeimet e sorok Írására, hanem azon mély fájdalom, mely lelkemet éri mindannyiszor, valahányszor a pesti theol. intézet, mely engem is táplált kebelén, oly igaztalanul vádoltatik, s annak vezetői, kiket ismerve, csak tisztelni tudhat mindenki, ily kíméletlen módon bántalmaztatnak, vallásosságuk, sőt keresztyénségük és lelkiismeretességük az egész világ előtt kétségbe vonatik. — Ily rágalom ellen felszólalni szent kötelességemnek tartottam, mert lelkemből meg vagyok győződve — s hiszem, velem együtt mindazok, kik ez intézet növendékei voltak, — hogy a pesti ref. theologia tanárai egyenként és összesen, nyugodt lélekkel el merik majd egykor mondani: „ímhol vannak Uram, kiket nekem adtál, a te igaz ismeretedben és félelmedben neveltem fel azokat." — Isten velünk ! Gózon Gyula. Felszólalás és felelet —i—r közleményére B.-Somogyból. —i — r ezen lap 14-ik számában egyházi állapotunk felett elmélkedvén, figyelmeztet bennünket, lelkészeket, hogy igyekezzünk az életben megvalósítani, mit a templomban hirdetünk, s ne mellőzzük azon tiszteket, melyek a templomon kivül várnak reánk, s közleményében nagy súlyt fektet a confirmatióra, az ifjak tanitására, nevelésére, elmondja, hogy azon egyházmegye, melyben ő hivataloskodik, mily üdvös intézkedéseket hozott az iskoláztatásra, elmondja az 1811. 15,800. számú helytartósági rendeletet is. Szabadjon — i —r közleményére egy kis megjegyzést kockáztatnom ; — de mi előtt ezt tenném, kijelentem, hogy —i—r úrral ugyanazon egyházmegyében szolgálok, ezt erősen hiszem, sőt tudom, mert saját egyházmegyém határozatait, megnevezve még az éveket is idézte —i —r ; épen azért én nem fogok beszélni egész általánosságban az egyházi állapotokról, mint —i —r tette, hanem csak egyházmegyénk egyházi életéről. Közel 4 évtizede, hogy az egyházi pályán szolgálok, figyelemmel kísértem az egyházi élet. mozzanatait, beismerem, hogy vannak itt-ott vallási és erkölcsi lazulások, de hogy a lelkészikar, mint —i —r mondja, általában meglazult volna, s elmulasztaná sokszor tenni azt, mit a szentegyházunk jól felfogott érdeke, s a vezérletére bizott nyáj lelki java kívánnak, ezt el nem ismerem. Tekintsen csak szét —i —r egyházmegyénkben, alig talál néhány egyházat olyat, pedig 80-ig megy az egyházak száma, melyben diszes templom, a kor igényeinek megfelelő lelkészlak, s újból emelkedett iskolai épület ne volnának, s higyje el, hogy ezeket nem a kevélység, hanem a népnek vallása és egyháza iránti kegyeletes érzelme emelték, ezt pedig felvillanyozta a lelkészi kar buzgalma ; mondja meg —i —r, hogy az a nép, mely Jókaiként drága pénzen dicséri az istent, nem teljesit-e felsőbb iskolái segélyezésére évenkint a maga kötelezettségét? Ha meglazult volna a papság, ha nem fogta volna jól fel a sz.-egyházunk érdekeit, történnék-e ez igy ? Értünk fagyot, Ínséges napokat, mondja meg —i —r, ha a papság, a vallás bátorító s vigasztaló szavai hirdetése mellett, maga is népével nem nélkülöz, el tudta volna-e oly nyugodtan viselni a csapásokat ? Nem ismerem hát el, hogy azért, mert itt-ott létezik közönyösség, — i —r szerint közülünk mindenkinek hangoztatni kellene a mea culpá-t. Az —i ~r által felhozott 1811-iki helytartósági intézvényt én is ismerem, de az nem általános, szól csak a mester-inasokra. —i —r közleményében elmondja, hogy az iskoláztatásra, a confirmatióra egyházmegyénkben sok üdvös határozatok hozattak, még az éveket is megemlíti; de ezek után e súlyos vádat teszi: „meghozzuk a szabályt, de nem azért, hogy életbe léptessük, hanem hogy ott figuráljon a gyűlési határozatok főkönyvében. Ha eljött volna —i — r egvházmegyénk márciusi közgyűlésére, meghallhatta volna, hogy a népiskolai élet, a tanügyi bizottság elnökének jelentése szerint, mily szép Wdületet nyert, az esperesi jelentésből pedig megérthette volna, hogy a confirmatio minden egyházban hol alkalmaos növendékek voltak, megtartatott Van tehát gond a valláserkölcsi nevelésre. Hogy a közönyösség, ez az egyház-táisadalmi élet burjánja nálunk a maga fejét kezdi felütögetni, ez igaz ; de ez a kór sem általános, mint — i — r mondja, hanem még most csak itt-ott jelentkező. E bajnak forrását én nem ott keresem, hol azt —i —r feltalálni gondolta, az én nézetem szerint az másban gyökeredzik. Ugyanis, mióta az egyházi pályán szolgálok, alig tudok esetet, hogy a nép arról panaszkodott volna, hogy papja templomi teendőit, az iskolára felügyelést, a confirmátió megtartását elhanyagolná, hanem panaszkodott a felett, hogy papja nyers, goromba, kevély, a panaszost, a tanácsot kérőt elutasítja, szóval, hogy lelkipásztori hivatását nem teljesiti. Fáya maga Óramutatójában igen helyesen jegyzi meg, hogy a lelkész az egyháznak lelki tanítója, pásztora, atyja. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy a lelkésznek élő hitilnek, szeretettel teljesnek, galambi szelídséggel bírónak kell lenni, mert amit a legfényesebb egyházi szónoklat sem képes megtenni, azt nem egyszer véghezviszi