Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-04-04 / 14. szám

vezet előállítására indokul ás kiinduláspontul szolgált, szépnek, sőt magasztosnak tartja. Még a tanítói egyesület tartott volna gyűlést más-Lap reggel; de ez meghiusult: a közönyösség, vagy a nagymérvű változások miatt ? nem tudni biztosan; vagy talán más személyes és igy kisszerű, mindenesetre mellékes, lényegtelen körülmények miatt . . . Majd feleletet fog ezen kérdések és kétségekre adni a legközelebbi gyűlés. Csak nem engedik tanítóink a tenni nem akarás vádját magokra vonui! ! Óhajtjuk, hogy ne legyen igy! Görömbei Péter. Infalítium jubes renovare dolorein ! Hat egész hétig várakoztam m. k. úr „Rontani tudunk, épitni nem !* feliratú, s a „Prot. Egyh. és Iskolai Lap" idei 5-ik számában megjelent cikkére a válaszszal, a mire nóvszerint is provokálva vagyok, s a mire anynyival inkább kötelezve érzem magamat, mivel cikkíró az ártatlanság örve alatt, s néhány való adat közbevegyitésével erdélyrészi egyházkerületünk utóbbi néhány évi egyház-politikai tényeit oly gyűlöletes színben kívánja a másik négy snperintendentia református - közönsége előtt feltüntetni, hogy a ki a tetteknek, melyeknek maga is részese volt, becsületes tudatával bir, a ki az igazságot magáért az igazságért szolgálja : hallgatásával — bár csak látszólagosan is — nem igazolhat olyakat, a mik a részletekkel nem ismerős olvasók tévútra vezetésére, egyház-politikai ügyeink folyamatának alterálására s tisztességes és nyilvános törekvések gyanúsítására vannak számítva. Én az erdélyi ref. egyházkerület közgyűlésének, illetőleg főconsistoriumának 1866 óta, előbb mint főiskolai tanár, majd mint egyházmegyei képviselő s ma, mint az egyházkerület választott igazgató tanácsosa, folytonosan tagja vagyok, az elintézett ügyeknek, mint egyszerű közkatona, részese, tudója s mig egyfelől az arcul csapott igazság földerítésére nyilt sisakkal vállalkozom, másfelől megnyugtat az a tudat, hogy egyházkerületi szennyesünk tisztázását nem én hurcoltam részben idegen közönség elé, s ha azon elemekkel szemben, melyek focusából a kérdéses cikk szemkápráztató sugár-játéka a hamis fényt kapta, az illetékes helyen, saját testületeinkben, egyenes és nyilt harcot folytattam és folytatok is (ezt a bizonyítványt, tudom, ők is kiállítják számomra): de az alábbi részletek terjedelmeig és formájáig, provokáltatás nélkül, a sajtó terén soha nem mentem volna, mert a miket elmondandó vagyok, részben mindnyájunk szégyene és gyalázata, s oly képet tár a nem protestáns közönség elé, a mely látszólag igazolt gúnymosolyra adhat okot, s épen azért kivántam feleletemmel ily hosszú ideig várakozni, kogy a csalárdság által szükségkép felháborított igazságérzet elundorodó hevét az idő csökkentse, s a mennyire a való csorbítása nélkül történhetik, az objectivitás körében maradhassak. Cikkíró m. k. a macska természetéhez képest, mely épen akkor készül az ugrásra, midőn leghunyászabban ellapult, olyként csoportosítja mondókáját, hogy midőn végeredményképen nagy emphasissal fölkiált: „kinek van igaza!" a csattanásra adott felelet szükségkép püspökünk főt. és mélt. Nagy Péter úr ama legutóbbi merényletét illeti, melylyel az erdélyrészi prot. egyház egyetlen szaklapját, az „Erdélyi prot. Közlönyt" akarta volna a hivatalos okmányhamisitás bűnében elmarasztalni, s ezzel „orvtámadást" intézve e lap ellen, nem csak morális reputatioját ásni alá, hauem és mindenek felett az előfizetőket elriasztani, s igy megbuktatni azt a lapot, a mely, igaz, soha sem dolgozott szolgailag főt. urunk célzatainak kezére, de legalább létezik, s már ezáltal elkötelezte az egyházkerület főpásztorát, hogy tőle telhetőleg támogassa is. Ez ügyre vonalkozólag egyébiránt megfelelt maga az E. p. K. szerkesztője is e t. lap hasábjain, de meg főként és ecclatanter egyházkerületünk állandó tanácsának teljes (nagy) gyűlése, mely kimondá, hogy a püspök eljárását magáévá nem teszi, s félreértések kikerülésének okáért körrendeletileg értesiti az egyházkerületet, hogy körözvónyeit jövőre is az „Erd. prot. Közlöny" hasábjain teendi közzé. A mi főt. és mélt. püspökünk természetesen, mint eddig, alkotmányos érzékkel nem bírván a többségi határozatokban nyilatkozó közvélemény iránt, tartja magát püspöki stolájának árnyékában, s mellesleg türi, hogy igy elitéltetett ujabb (bár nem nagy jelentőséggel biró) baklövése mellett sippschaftjának egyik w(aga) &(eze) panegyriseket zengjen, s négy őt éves egyház-politikánk torzképben állíttassák a nagy világ itólő széke elé, kézzel foghatólag azon végcólzat szerint alakíttatván a „notice" adatai, hogy belőlök ez utóbbi hőstett igazoltatása jőjönki facit-képen. Ám, jól van, én elfogadom m. k. álláspontját, s íme mint az erdélyrészi ref. anyaszentegyháznak egyik tagja, valamint (legtöbbször) fennforgó egyes ügyeinkben az illetékes testületekben szemtől szemben, ugy most e szégyentelen historia-hamisitás által provokáltatva a nyilvánosság e terén is kezdem ott, a hol m. k. végezte, s nyilt sisakkal vádolom a magyar prot. közvélemény sorompói előtt választott püspökömet, főt. mélt. Nagy Pétert, hogy püspöki magasztos feladatának nem felel meg, hogy egy prot. egyházfő emelkedett lelkével nem bir, hogy egyházpolitikai életünk utóbbi néhány óve alatt anyaszentegyházunk testét rákfeneként emésztő vitáinknak indítója, szitója, s ezáltal nemcsak a püspöki méltóság külfényének csorbitója, hanem törvényhozási oly intézkedéseknek is közvetett előidézője volt, a melyek e méltóságot gyökerében támadják meg, és nullifikálják. Nagy szavak, legkivált egy egyszerű egyháztag által főpá-ztora ellenében hangoztatva, de adatokkal igazolom, s ez adatok, ugy hiszem, m. k. ad usum delphini készített históriáját is kellő világításba fogják helyezni, ki a maga részét e feleletből a legközvetlenebb forrásból kikaphatja. Az erdélyi részekben mindenki nagyon jól tudja, hogy mi és ki volt Nagy Péter akkor, a midőn még nem a püspöki, hanem a kolozsvári első papi szókben ült. A szellem ereje, az ékesen szólás varázsa, a társadalmi és hivatali tekintély oly fokra emelte Őt az erdélyrészi ref. egyházkerület közvéleményében, hogy egyháziak és világiak körében nagy volt a felháborodás, midőn az 1862-iki enyedi zsinaton a székely papság partikularismusa, a gen. notariusságra nézve az ellenjelölt számára szerzett többséget s annál nagyobb lelkesedéssel üdvözlé az alkalmat, a mely 1864-ben nyilt meg, hogy az erdélyi ref. egyházkerület akkor egyetlen méltónak látszó jelöltjét a főjegyzői, s végeredményileg püspöki székbe Nagy Péter személyében ültethesse. Ismételve hangsúlyozzuk: egyháziak ugy, mint világiak, a papság, a tanárikar, s egyházi ügyeink élén álló főuraink (akkori főhatóságaink illetékes tagjai) szintúgy versenyeztek a tiszteletben, hogy ne mondjuk rajongásban, melylyel Nagy Péter akkor körülvétetett. S vájjon már most, ha pl. nézzük legutóbbi egyházkerületi közgyűlésünk ama határozatát, melylyel az épen Nagy Péter személyes kérdésévé tett cause célébret eldöntötte, s a kolozsvári