Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-02-28 / 9. szám

Térjünk már most néhány az „Erdélyi prot. Közlöny" szerkesztősége által cikkemből hihagyott részletre. „A t. szerkesztőség engedelmével bátor vagyok az „Erd. prot. Közlöny" 39-ik számában kiadott cikkemhez hozzá szólani" irám második cikkemben. Furcsa dolog ! gondolja az olvasó közönség, hogy saját cikkéhez akarjon szólani valaki, de kénytelen vagyok vele, mert a szerkesztőség részéről cikkem akkora körül netéltetésben részesült, a mi tiz mahom^dánusnak is elég lett volna, s a mi a journalistikai fogalmak szerint hallatlan, szó nélkül nem hagyhatom azon számtalan kihagyást, mely ál tal cikkemből egy szelid báránykát alkotott; ugy hogy ha erre számítottam volna : más laphoz folyamodom, a hol szó szerint kiadják közleményemet. Nem tudom, hogy a t. szerkesztőséget mi ok vezérelhette ekkora önkéuykedésre! szinte megijed az ember a vidéken, hogy talán a fővárosban a régi censuralis világ viszszaállittatott. Ha szabad volt például egy falusi levelet (Vargától a 41-ik számban) s más a másik részről eredett személyeskedéseket kiadni, akkor mi is joggal megkövetelhettük volna, hogy a miénket is szó szerint kiadja, mert hiszen a t. szerkesztőség szájából hallottuk igen sokszor, hogy a lap nem az övé, hanem édes mindnyájunké! Nem kutatom a közelebbi okokat: miért van az én cikkem annyira circumcidálva ? csak azt az egyet bátor vagyok kimondani, hogy a t. szerkesztőség, ha nagy városban lakik is, azért a magyar irodalomban mi sem vagyunk annyira hátra maradva, hogy egy kimaradott regens verbumért is tért nyisson becses lapjában a másik félnek (Lásd J. V. cikkét a 32-ik számban); a mi cikkeinket pedig csak felében, harmadában közölte. A t. szerkesztőséget egykor én személyesen kérdeztem, hogy egy más cikkemből miért hagyott ki egy bizonyos passust? s azt felelte :„annakvanigaza, a kikihuz valamit a cikkekből, nem azirónak." Köszönöm a felvilágosítást! Mindjárt első cikkem beveze'ése végén idéztem Voltaire ezen versét: „II céde á la puissance et nous á la vertu." és ezt azért, hogy a személyeskedések helyett mindnyájunkra nézve erkölcsi nyeremény volna, ha a vers második felét magunkra alkalmazhatnók ; azt hiszem, ebben semmi hiba sem volt, mert most is és mindig azon meggyőződósben ringatom magamat, hogy egész anya szent-egyházunk nagy előnyére é3 haladására szalgálna, ha minden tagjára nézve el lehetne mondani: „nous cédons á la vertu!" Továbbá azt is irtani, hogy az afféle személyeskedések némelyek előtt a lapot talán olvasottabbakká teszik ngyan, de erkölcsi haszon helyett csak a kárörvendésnek nyittatik alkalom azon oly cikkek által, mint a milyenek közelebbről az „Erd. prot. Közlönyében a theologiai seminarium és a biblia uj fordítása ügyében megjelentek. A szerkesztőség azt felelhetné, hogy én cikkemben annak adtam kifejezést, hogy csupán a tárgyhoz tárgyilagosan szólok, tehát ez jogosíthatta fel a szerkesztőséget, hogy kihagyja cikkemből azon passust, bol írom : „kár volt a rusticusnak annyit irni, s annyit csépelni nem a szalmát, hanem a „thübingai tudóst," mit legalább 25-ször ismétel," s folytatom : „de én a tárgyhoz szólok, mert már is félek, hogy a rusticust felingerlem s aztán igazán rustikus vicceivel engem is ledorongol; ón eltűröm, de dr. Bartók Györgyöt, ki higgadtan szólott a tárgyhoz, kár volt annyira gunytárgyává akarni tenni. Az a „körmire koppintás" sem járja mindig és mindenütt, mit a szerkesztőség csupán magának akar vindicalni többszőri nyilatkozata szerint ; talán csak nem áll oly magasan, hogy neki is körmire ne koppinthassanak, ha mások jogaiba mártja ujjait. Igaz, hogy Bartók György még nem „oly előnyösen ismert iró," mint a „Prot. Közlöny" „orthodoxus-"a, kit Keresztes József barátunk meggrammatizált, de azért mégis több tekintetet érdemelt volna ! " Ki van cikkemből hagyva egy adoma, melyet némelyeknek azon kárörvendő tapsára hoztam volt fel, hogy az enyedi tanárok egymás között ugy is meg vannak hasonolva, tehát (következtetés) a seminariumot el kell onnan vinni. Az adoma ez : „egy schweici polgárhoz egy német szomszéd egykor igy szólott: az önök kántonai addig veszekszenek egymással, mig egy szomszéd nemzet önökre ront, s az egész államot tönkre teszi. A schweici polgár erre azt felelte: ja kedves szomszéd ! nem ugy van a dolog, mert én feleségemmel otthon a házban öszszepofozódhatom, öszszeverekedhetem, de ha a szomszéd disznója káposztás kertünkbe jön, mind a ketten rúdra kelünk, s egy akarattal kikergetjük." Utána tettem ez adomának, hogy az enyedi tan árok ha egymás közöt magán körben talán összezördültek is, nincs kétség abban, hogy a nevelés szent ügyére vonatkozólag egyet ne értenének. Ez adomát kiadhatta volna, mert én akkor a disznó alatt nem céloztam senkire. Végre, még csak egy kihagyást említek fel, melyre alkalmat adott rusticusnak Enyedre vonatkozó minden hazafiságot levetkező ama nyilatkozata, melyben „Enyed fűvel benőtt, s talán be is gyepesedett utcáit" emlegeti, s betetézi mondatát azon merész és sötét insinuatiot magában foglaló állítással, hogy ott „ma már nem a morális öszszemüködés emelő példáit szemlélhetik" a theologusok: tehát (mind csak ez a következtetés) a theologiai seminariumot el kell vinni Kolozsvárra (Lásd „Erd. Port. Közlöny" 1874-iki 37 száma 290 lap végén). Ezen hazafiságot levetkezett és merész állításra igy írtam: „szegény Enyed, már abban is gyanúsítva van, mintha egy nagy collegiumot nem volna képes megbírni kebelében; rusticus talán azon örvendene, ha Enyed utcái be volnának gyepesedve. Meg aztán : ha fűvel be volna is nőve, nem volna csoda annyi rombolás után, mennyit eddig Enyednek ki kellett állani ! Ezt a kárörvendő tételét rustikusnak megcáfolja Enyed városának mind jobban felvirágzó élete ; vagy talán ezért bántja a szent irigység. Rustikus ezen nyilatkozatából látszik, hogy őt Enyedhez semmi hála, semmi kegyelet nem csatolja, mert ha Enyeden ő vagy családjának tagjai tanultak 18*