Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-02-28 / 9. szám

lag azok csalatkozhatlanságát tudományosan megalapítani. Elméletünk szerint a vallásalkotás csakúgy mint a nyelvalkotás, melynek törvényein a későbbi korok egy jótát megváltoztatni nem képesek, azon isteni őserőnek kifulyása volt, melyet a szelnyek alapján elutasithatlan bizonyosságu oly tudomás, melyre erkölcsi életünk támaszkodik . . . A hitet nem mi fejtjük ki magunkból mint va lami tudományt, hanem a végetlen eszmék nagyszeiüsége idézi elő bensőnkben: Istentől jő, Isten müve, épen úgy, mint a lelkesedés, melyet valami szépnek, magasztosnak szemlélése lelkünkben előidéz, nem a mi müvünk, hanem a szép, a magasztos tárgynak müve. A hitet nem mi teremtjük, nem mi állítjuk elő hanem előáll, midőn Isten nagysága, végetlen jósága és szentségének sugarai bensőnkbe lövellvén, lelkünk meghajol a végtelen előtt és egész lényünk imádattá válik. Nem pusztán érzelmünket, sem nem csupán ismerőtehetségünket vagy akaratunkat, hanem egész lényegünket ragadja meg az isteni, mely azontúl gondolkodásunk központja, szeretetünk tárgya, cselekvésünk irányadója lesz. Megragadva pedig csak olyasmi által lehetek, mi rajtam erőt vett, reám legyőző hatást gyakorol; e legyőző hatás szüli aztán én bennem a meggyőzetést vagy jobban mondva, meggyőződést, mely mint ilyen erősebb, hatályosabb mindennemű tudomásnál, mert Isten míveli bennem közvetlen, és mert nem lelkem egyik vagy másik tehetsége, hanem egész lényegem van általa meghatva, megragadva .... A históriai hit az, mely a kegyes kedélynek megadja a teljes megnyugvást. Hogy mind az, mit az evangelium Istenről s az embernek Istenhez való viszonyáról tanít, magában véve igaz, az egy magára nem elégséges az üdvhez ; de hogy egy ember élt, ki mind azt nem cs.k tanította, hanem élete által kinyilatkoztatta, végrehajtotta, létesítette, hogy benne az isteni és emberinek egysége valóságos tény volt, hogy az engesztelést valósitolta, és Istenországot szerzett, ez adja meg a hitnek befejezettségét. . . . Az ember társas természeténél fogva fájdalmát, boldogságát egyiránt másokkal szereti közleni, a e kö/lckenység kiváló sajátsága a hit szülte üdvérzetnek. Azonban midőn a hivő kebel hitbeli véghetetlen tartalmát ki akarja nyilatkoztatni, akkor veszi észre, hogy arra a nyelv minden gazdagsága szegény, és a művészet csodavarázsa elégtelen; bebarangolja akkor az ember az egész miudenséget, innen képet képre kölcsönöz, hogy magát rnegéttethesse. s utoljára is azt tapasztalja, hogy a véges világ semmi előterjesztése a végetlent csak megközelítőleg is nem s y m b o 1 i z á 1 h a t j a. Jaj uekünk, ha mi mégis ama képeket Öleljük valóságok gyanánt, és hit tárgyává teszszük, ami annak igen gyarló kifejezése, elhagyjuk az élő kútfejet, hogy magunknak beomlott kutakat ássunk, melyekben nincsen viz . . . Ha a hit, mint az ember szellemerkölcsi természetének leginkább megfelelő munkásság, általában boldogító, s ha tárgyilag, mint fides, quae creditur, szellemünk maradandó javai felől biztosítékot nyújtván, egyedül képes bensőnk nyugalmát eszközölni, akkor annak culminatioja az Istenember Krisztusban okvetlen kell, hogy teljes boldogságot szüljön, üdvözítő legyen, amint hogy a Krisztus evaugyélioma csakugyan be is bizonyult „Isten hatalmának lenni, minden hívőknek üdvősségére." lem ösztönének nevezhetüuk, mely is mindenütt, hol működése idegen befolyások által nem zavartatik, oly biztos eredményű, mint a kültermészeti dolgokban pl. a jegecedési erő mindég egyforma nyilatkozata. Ezen merőben uj elmélet alapja az az öntudatlan (das Unbewuste), melyre négy évvel később Hartmann a maga hires „Philosophie des Unbewusten'-ját alkotta meg (A mi munkánk megjelent 1865-ben, a Hartmanné 1869-bc

n). Hartmanu rendszerének az a b:béje, hogy a puszta tények sorozatát bölcseletnek kereszteli, holott a bölcselet feladata épen a volua, hogy az egyforma tények egységes végokát felmutassa; el'enben a mi elméletünkben az „Unbewusstea

-nek működése minden alkotásaiban azért tökéletes, azért csalhatatlan, m-rt mint őseredetüt, az öntudatos mindenható Isten eszközli. Ugyan abban a munkában a Deuteronomium régóta zaklatott kérdését ugy fejteltük meg, hogy a De W ette óta közönségesen elfogadott hypothesist, mely szerint a Deuteronomium a Jósiás király által kezdeményezett reform érdekében elkövetett államcsíny vagy magyarán szólva, kegyes csalás gyümölcse volna, megcáfoltuk, és agy keletkezésének korát, mint közelebbről szerzőjét csaknem teljes evidentiáig kimutattuk. E legutol jelzett értekezések, melyek akár helyes, amit fejtegetnek, akár nem, már tárgyuk nagy fontosságánál fogva olyanok, hogy máshol, pl. Németországon vagy Hollandiában azóta pro et contra egy kis irodalmit idéztek volna elő : nálunk, talán mert általános az előföltevés, hogy ami tudományos munka magyar nyelven iratik, az egy történelmet kivéve, mind nem egyéb mi.it valamely külföldi termék ügyes vagy ügyetlen átültetése, vulgo plágium, — nevezett dolgozatainkról egy lélek seai emlékezett meg. E helyett Önöknél ott Debrecenben hozzánk azt a nyavalyás felszólítást intézték, irjuk munkáinkat németül, ós igazoljuk theologiai hivatásunkat a külfö d előtt, akkor, de csak akkor lesznek készek minket theologusokul elismer d és szavunkra figyelni. Mily visszás látvány, egyfelől csaknem csahtkozhatlansági igényig felfokozott határtalan gőg, mely ^emrni ellenvéleményt meg nem tűr, másfelől a legmélyebb meghuuyászkodás minden előtt ami külföldi azon mértékben, hogy még a valláshoz, amely az ember legbensőbb sajátja, s atne^ Isteu örök végzete szerint a nemzetek különböző sajátságaihoz képest mindég különbözőn fog nyilatkozni,