Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-02-21 / 8. szám

jük, mint a természet vagy történelem által össze­tartozó embercsoportoknak rendezett szellemi és testi együttélését, kétségtelen, hogy a vallási élet köre cc ak egy részét képezi az egyetemes szellemi életnek; a miből ismét következik, hogy az egyház is, mely ezen kört műveli, az egyetemes állami élet­nek csak egy, habár kiegészítő részét képezi. S igy utóbb még azon követelményhez jutnánk, hogy in­kább az egyház kel', hogy a maga különlétét fel­adja, ós hogy ez a nemzeti állam érdekeihez ké­pest, mint ennek egyik szerves része rendezkedjék be. Ezen követelmény egyébiránt bármennyire kö­vetkezetes is, de annyira eszményi természetű, hogy annak gyakorlati valósítására még gondolni sem lehet. A baj okát azonban még mélyebben kell ke­resnünk. A római egyházban a külső ura­lom után való törekvés a legbensőiesebb összefüggésben áll azzal, hogy az egyháza maga hivatását álta­lában az uralkodás szempontjából fogja fel. Apostoli fogalmak szerint az egyház kegyes egyének közössége, és az egyesekkel szemben a közösséget csupán azon kötelesség illeti, hogy az egyeseket buzdítsa s vezérelje. A kathol. egyház lé­tele azon időponttól keltezhető, melyben a vezér­lői kötelesség uralkodási joggá lőn át­változtatva. És ez az eset beállott azonnal, a mint néhány határozottan formulázott tantótele lett az egyháznak, melyek többé nem bocsáttattak az egyesek Ítélete alá, hanem a melyeknek feltótlenül való el­fogadását ós hivósét mindenkitől határozottan köve­telték, Habár ezen uralom egyelőre csak a kedélyekre terjesztetett is ki, de mindennemű uralkodásnak a fogalmához tartozik, hogy az ellenkezőkkel szemben kényszer-eszközöket is használhat, ós mi­vel minden kényszer külsőleg hat az ember­re, ezért ezen kényszereszközök termószetöknól fogva csakk". ü 1 s ő k, anyagiak lehetnek. Hogy ezeket megszerezhesse az egyház, szüksége van külső hatalmi állásra, a mely azután már vagy földbirtokon alapszik, mint hajdanta, vagy az állammal szemközt elfoglalandó valamely különös jogi kivételes helyzeten, a minőre mai napság törekszik, minő a concordatumban cóloztatik. Ezek szerint a római egyház uralkodási fogalmában rej­lik az állammal való öszszeütközósének forrása. Ha azonban ezen fogalmat közelebbről vizsgál­juk, ugy találandjuk, hegy ez ismét összefüggésben van egy másikkal: a papság fogalmával. A római egyházban a papok ós világiak közötti kü­lönbség felettébb lényeges. Ezen különbség azon nézeten alapszik, miszerint az ember önmagában tel­jesen képtelen az istennel való viszonyának helyre­állítására. Az egyháznak kell érette közbelépni, és közvetítő közegül szolgálni. Erre pedig csak az ál­tal képes, mivel ő az isteni kegyelem kincseinek le­téteményese, őrizője. Melyik azonban, és hol van azon egyház, melynek kezelése alá ily drága kincsek adattak ? Felelt t: ezt azon egyének képezik, kik az egymás után következő felszenteltetések állítólag sza­kadatlan lánca által, Krisztusig visszamenőleg, mint­egy elidegemthetlen örökségképen nyerték a Krisz­tustól eredő szellemét a tanokuak és közvetítésnek, oly alatta értett utasítással, hogy ezen szellemet vi­szont ők is a felszentelés közvetítése mellett örök­ségképen adják át tovább és tovább utódaiknak. Ezen egyének pe dig a papok, s igy az istei-i ke­gyelmet csak ezeknek kezeiből lehet elnyerni. A római és a reformált egyházak közötti különbsé­get rövidebben nem fejezhetjük ki, mint ha azt mo ndjuk, hogy a reformált egyház a maga lelkészeit miut az ige szolgáit alája rendeli a gyüle­kezetnek, mig a kathol. egyház azokat, mint papokat a gyülekezetnek fölibe állítja. Amott a papszentelósnek csak jelvényi — symboli­cus — jelentése van, ós a felszenteltre azon köte­lességet ruházza, hogy erkölcsi életét s jellemét igyekezzék hivatalos állásának megfelelőv) képezni; emitt reális jelentése van, és a félszentelttel a pa­pi jellemet mint kész lelki kincset közli. Ettől kezdve ő a midőn papi funktiókat teljesít — elte­kintve egy íni s erkölcsi tulajdonságaitól — oly csatornaként tűnik fel, melyen keresztül az isteni kegyelem a gyülekcz' ttel közöltetik. Ezekből folyó­lag ő egy magasabb természetű lény, egy oly lény, ki isten és az emberek között középütt áll, mint közvetítő. E szerint ha már magában a papnak a lai­kushoz való viszonyában feltalálható azon viszony, mely a feljebbvaló és alárendelt között szokott lenni, mi természetesebb, mint hogy az egyiknek a u ásik felett való uralkodása tényleg is ki fejeztessék ? Az ős egyházban már az egymással egyenrangú püspö­kök ugy szerepeltek, mint önálló képviselői a papi hivatalnak, mely a maga teljességében a püspökök egyetemében tünt fel. De 1870. julius 18. óta azon hivatal egész teljessége átruháztatott a pápára; az

Next

/
Thumbnails
Contents