Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-02-21 / 8. szám

jük, mint a természet vagy történelem által összetartozó embercsoportoknak rendezett szellemi és testi együttélését, kétségtelen, hogy a vallási élet köre cc

ak egy részét képezi az egyetemes szellemi életnek; a miből ismét következik, hogy az egyház is, mely ezen kört műveli, az egyetemes állami életnek csak egy, habár kiegészítő részét képezi. S igy utóbb még azon követelményhez jutnánk, hogy inkább az egyház kel', hogy a maga különlétét feladja, ós hogy ez a nemzeti állam érdekeihez képest, mint ennek egyik szerves része rendezkedjék be. Ezen követelmény egyébiránt bármennyire következetes is, de annyira eszményi természetű, hogy annak gyakorlati valósítására még gondolni sem lehet. A baj okát azonban még mélyebben kell keresnünk. A római egyházban a külső uralom után való törekvés a legbensőiesebb összefüggésben áll azzal, hogy az egyháza maga hivatását általában az uralkodás szempontjából fogja fel. Apostoli fogalmak szerint az egyház kegyes egyének közössége, és az egyesekkel szemben a közösséget csupán azon kötelesség illeti, hogy az egyeseket buzdítsa s vezérelje. A kathol. egyház létele azon időponttól keltezhető, melyben a vezérlői kötelesség uralkodási joggá lőn átváltoztatva. És ez az eset beállott azonnal, a mint néhány határozottan formulázott tantótele lett az egyháznak, melyek többé nem bocsáttattak az egyesek Ítélete alá, hanem a melyeknek feltótlenül való elfogadását ós hivósét mindenkitől határozottan követelték, Habár ezen uralom egyelőre csak a kedélyekre terjesztetett is ki, de mindennemű uralkodásnak a fogalmához tartozik, hogy az ellenkezőkkel szemben kényszer-eszközöket is használhat, ós mivel minden kényszer külsőleg hat az emberre, ezért ezen kényszereszközök termószetöknól fogva csakk". ü 1 s ő k, anyagiak lehetnek. Hogy ezeket megszerezhesse az egyház, szüksége van külső hatalmi állásra, a mely azután már vagy földbirtokon alapszik, mint hajdanta, vagy az állammal szemközt elfoglalandó valamely különös jogi kivételes helyzeten, a minőre mai napság törekszik, minő a concordatumban cóloztatik. Ezek szerint a római egyház uralkodási fogalmában rejlik az állammal való öszszeütközósének forrása. Ha azonban ezen fogalmat közelebbről vizsgáljuk, ugy találandjuk, hegy ez ismét összefüggésben van egy másikkal: a papság fogalmával. A római egyházban a papok ós világiak közötti különbség felettébb lényeges. Ezen különbség azon nézeten alapszik, miszerint az ember önmagában teljesen képtelen az istennel való viszonyának helyreállítására. Az egyháznak kell érette közbelépni, és közvetítő közegül szolgálni. Erre pedig csak az által képes, mivel ő az isteni kegyelem kincseinek letéteményese, őrizője. Melyik azonban, és hol van azon egyház, melynek kezelése alá ily drága kincsek adattak ? Felelt t: ezt azon egyének képezik, kik az egymás után következő felszenteltetések állítólag szakadatlan lánca által, Krisztusig visszamenőleg, mintegy elidegemthetlen örökségképen nyerték a Krisztustól eredő szellemét a tanokuak és közvetítésnek, oly alatta értett utasítással, hogy ezen szellemet viszont ők is a felszentelés közvetítése mellett örökségképen adják át tovább és tovább utódaiknak. Ezen egyének pe dig a papok, s igy az istei-i kegyelmet csak ezeknek kezeiből lehet elnyerni. A római és a reformált egyházak közötti különbséget rövidebben nem fejezhetjük ki, mint ha azt mo ndjuk, hogy a reformált egyház a maga lelkészeit miut az ige szolgáit alája rendeli a gyülekezetnek, mig a kathol. egyház azokat, mint papokat a gyülekezetnek fölibe állítja. Amott a papszentelósnek csak jelvényi — symbolicus — jelentése van, ós a felszenteltre azon kötelességet ruházza, hogy erkölcsi életét s jellemét igyekezzék hivatalos állásának megfelelőv) képezni; emitt reális jelentése van, és a félszentelttel a papi jellemet mint kész lelki kincset közli. Ettől kezdve ő a midőn papi funktiókat teljesít — eltekintve egy íni s erkölcsi tulajdonságaitól — oly csatornaként tűnik fel, melyen keresztül az isteni kegyelem a gyülekcz' ttel közöltetik. Ezekből folyólag ő egy magasabb természetű lény, egy oly lény, ki isten és az emberek között középütt áll, mint közvetítő. E szerint ha már magában a papnak a laikushoz való viszonyában feltalálható azon viszony, mely a feljebbvaló és alárendelt között szokott lenni, mi természetesebb, mint hogy az egyiknek a u ásik felett való uralkodása tényleg is ki fejeztessék ? Az ős egyházban már az egymással egyenrangú püspökök ugy szerepeltek, mint önálló képviselői a papi hivatalnak, mely a maga teljességében a püspökök egyetemében tünt fel. De 1870. julius 18. óta azon hivatal egész teljessége átruháztatott a pápára; az