Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-12-13 / 50. szám

P. I. szellemi megjelenését, hallani a tüzes szekéren égbe emelkedett Illyés visszaesett palástját, hogy P. I. oly nagy számmal megjelent tisztelőinek' szemeiben könyek jelentkezzenek. A magas szellemű egyháziró eszményi irányzatú müveivel nem csak a hazai, de a külföldi tüdős világ figyelmét is magára vonta. Tisztelője volt a helv. hitvallásnak, (melynek a görög nyelv mellett a pápai főiskolában segédtanára volt), mint a melyben a reform emberei szólottak, de nem a betűjének, hanem a léleknek ; az érthetlen dogmákat, mint gyüiölsóg és szaradás okait s eszközeit tekinté. „A vallási egyesülés ideája" cimü röpiratát még 1823-ban adta ki, mely heroismusa majdnem lelkészi állásába került, (lásd: „Ismeretek Tára" V. köt. 477. 1.) és jobbnak látszék henyélnie, mint munkálkodnia. P. I. egy egé&z papi könyvtárt szándékozott irni, mely eddig tudtomra 20 megjelent kötetre terjed. Ezek közül a„heidelbergi káté" (átalam 1848-ban kiadott) magyarázatát katedrai használatra a tudomány oly színvonalán fejtette ki, melyen alól az orthodoxia vasjárma, fölül pedig már az unitarismus áll, sőt a modern eszmék akként vannak beleszőve, hogy azok elismerését még nem is vártuk. Az ujabbkori „Ismeretek Tára" is (V. kőt. 644.1.) csak ennyit mond: „sem bárány a ki megúszta, sem elefánt a ki meglábolta volna nem találkozott". A klassikai nyelveket és irodalmat mint kedvenc tárgyait, minden erkölcsi és tudományos képzés alapjaiként tartotta. Miért is a b. e. Márton István pápai professor, Kant halhatlan követője 40-óvi tanársága alatt P. I.-t óhajtá katedrájában utódául, és halála óráján is a pénztárcájában hagyott egy-két sor a vallási egyesülés ideája szerzőjére vonatkoztak. Ezek mellett gyermekeit is maga nevelte s tanította, sőt a megye s vidék előkelő családjai többen e tudós lelkész házához s vezetése alá adták fiaikat, különösen a philosophiára. Azért is a kikhez tisztelet-és bizalomteljesen jelen esdő soraimat eljuttatom, szíveskedjenek ezt körükben, illetőleg egyházmegyéjükben köröztetni, egészen tetszésökre bízván egyeseknek szintúgy mint egyházfőknek a begyülendő összeget ez ivvel együtt egyenesen veszprémi reform, esperes és szent-gáli lelkész nt. Csonka Ferenc úrhoz (a ki épen veje P. I,-nak) Veszprém-Herenden át Szent-Gálra a porto levonásával eljuttatni, a mikor is a nemeskeblü adakozók névsorával egy füzetkében nyilvánosan be foguűk számolni, s e füzetke emlékül a veszprémi és más egyházmegyék levéltárába is betétethetik. Első teendők — vas-vagy kőből — a siremlék felállítása, s azontúl a remélhető összegfölösleg évi kamatját P. I. erényes özvegye élvezendné halálaig, a mikor is a most említett összegfölösleg a veszprémi ref. egyházmegye gyámoldája tőkéjéhez „Pap István" cim alatt csatolandó, hogy holta után is áldásban nyilatkozzék emlékezete. Nekem legédesebb megtenni a síremlék indítványozását, a ki P. I. atyjának néptanítósága alatt végeztem az elemi iskolákat s magának P. I.-nak svívét és lelkét közelebbről ismerni, bizalmával s barátságával pedig megajándékoztatni szerencsés lehettem. Minden tisztelettel kelt Tisza-Föld várt t, a reformátio ünnepén 1874. október 31. Vári Szabó Sámuel, m. k. (reform, lelkész.*) * Budapest, dec. 3. A „Hon" szerkesztőségéhez. Hozzám intézett azon felhívását, hogy a „P. Lloyd" tegnapi hírére vonatkozólag felvilágosítást adjak, más részről jött irás- és szóbeli felhívások is követék. Engedje meg kérem, hogy néhány sorban válaszolhassak. E pillanatig nem vettem a hgprimásnak vagy illetőleg a nuntiusnak, állítólag hozzám intézett excommunikáló iratát. Azonban lehet, hogy még megérkezik. Éa legalább valószínűnek tartom, mert több izben hallottam felőle s a falevél sem mozog ok né'kül. Talán Manning érsek erélyes főpásztori körirata — mely irgalom nélkül ipso factc excoinm -nikálitnak jelenti ki, s pedig avaticani zsinat értelmében, azokat, kik a pápa csalatkozhatlanságát nem hiszik — nálunk is hasonlóra ösztönöz. A „M agyar Állam" és hü bajtársa a „Mátyás Diák" eleget izgattak ez ügyben. — Nem oly rég történt, hogy Lonkay ur mindenfelől Íratott magának ily célzatú leveleket, majd esperesi coronákból, majd ismét magánosok által ; a jámbor ur elmondotta lapjában, hogy egykori papi barátaim kitörölték nevemet baráti emlékezetükből ; sőt elég világos célzással kötelességmulasztással vádolá Sión főőreit, azért, mert nem szórtak villámokat ellenem. Mig a theologiai karnál valék, a püspökök — kettőnek kivételével — nem küldöttek Pestre növendékeket, s inkább üresen hagyták az alapítványi helyeket, semhogy a növendékek előadásaimat hallgassák. Rosz néven vették azt is, ha vidéki papnöveldék tanárai, s más papok, kikkel irodalmi összeköttetésben állottam, itt Pesten meglátogattak. A rozsnyói püspök, a theol. kar egyik legultramontánabb tanárát, komolyan arról vádolta, hogy elvbarátommá lett, mert néhányszor nagyobb, s pedig világi társaságban találkoztam vele, sőt egyszer-kétszer lakásán is, mások társaságában megjelentem. Az illető ur maga beszélte nekem és másoknak ÍP. Igaz, ugy kellett volna cselekednie mint egy másik kollegánk tőn, aki mindanynyiszor tüntetéssel fordult el tőlem az egyetem folyosóján valahányszor akár a kath. congressusbau beszéltem, akár a lapokba írtam neki nem tetsző dolgokat. Vidéki papoktól, Lonkay szellemében, Lonkay irályában kaptam leveleket, pedig egyiküket sem ismertem. Az oslii pap, kit szinte nem ismerek személyesen, külön expressus által visszaküldött néhány emléktárgyat, melyeket keletről hoztam s egy papi dignitariusnak adtam, ki győri püspökké levéu, az oslii lelkésznek kedveskedett velők. De az oslii pap azt irta nekem, hogy püspökének ajándokától is kész megválni, mert megtudta, hogy ezen ajándokot egykor tőlem kapta püspöke! Pedig Osli hires bucsuhely és az osli lelkész kenetteljes cikkeket ir a kath. néplapokba! Mások, ismerőim, gyengédebbek valának s tudaták velem, *) Részünkről az e nemes célra való adakozást 5 forinttal megnyitjuk. Szerkesztő,