Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-11-01 / 44. szám

vileg köszönetet szavaz. Az állandó választmány üléseit ezentúl is Budapesten fogja tartani. A másnapi ülés a humanistikus bizottság jelentésével vette kezdetét, mely jelentésben a jótékony célokra közelebb nyújtott segélyek íelemlitése után javaslatba hozatik, s a közgyűlés által elhatároztatok, hogy az egyletnek közelebb befolyt s befolyandó jövedelmeiből utalványoztassók a dunamelléki ref. egyházker. slavon-szerémi missiójára 100 frt, a beregi szórványra 100 frt, a pesti prot. árvaházra 50 frt, a dunántuli evang. egyh.-ker. slavoniai missiójára 100 frt. Előterjeszti egyszersmind az egylet titkára az o r s o v a i prot. híveknek egy legközelebb érkezett leve­lét, melyben ezek tudatván, hogy f. év aug. 16-dikán a pancsovai anyaegyház leányegyházává alakultak, s hogy bár csak 96-an vannak, mégis iskola és templom épitésére eddigelé már 1372 frt gyűlt össze, — kérik az egylet pártfogását és segélyezését. A gyűlés a kőzlötteket tudo­másul veszi, s egyszersmind segélyezését, ha majd a mon­dottak felől az illető egyházi hatóság utján is tudomást szerzend, kilátásba helyezi. Ezután Szász Károly felolvassa nagy hatású érte­kezését a lelkészjelöltek számának folytonos apadásáról. Ki­mutatja, hogy a protestáns ifjak közül évről-évre kevesebben szánják magukat a lelkészi pályára. A papnöveldék is megapadtak ós megnéptelenedtek, ós akik ott vannak is, jobbára közép vagy gyönge tehetségüek. Az ily lelkészek nagy része aztán semmi érzékkel sem bir a lelkészi pálya magasztos feladatai iránt, és azt a k özépszeröség menhelyének tekintik. E körülmények okát a megválto­zott társadalmi viszonyokban hiszi rejleni. Hajdan a ref. pap élete a lehető legegyszerűbb volt, ma már a társa­dalom magasabb igényeket támaszt bennök, melyeket még a régi korban megállapított fizetések fedezni nem b irnak. Vagy kinek volna kedve tehetségeit oly pályán érvényesíteni, hol 12 évi tanulás után a legsoványabb kilátások várnak rá; midőn a száz meg száz csillogó pá­lyán, mely a középiskolákból kikerült ifjak előtt feltárni, hasonlithatlanul kényelmesebb állásra juthatnak. -Felemlíti még azt is, hogy a ref. lelkészség elvesz­tette azon tulajdonságát, mely azt a szemlélődő, magába vonulni szerető ifjaknak kedvessé tette. Az egyházmegyék jegyzőkönyvei a község és a lelkész közti viszálkodás miatti panaszokkal vannak tele. Bár az is igaz, hogy ennek nagy részt a napok is voltak okai, kik nem ritkán p o­litikai izgatásokkal foglalkozva, végeztek nem tisztökhőz illő foglalkozást. De a tárgyalt jelenség főokát a modern tudo­mány és a vallási hitcikkek közt létre­jött mély meghasonlásban látja; a lelkész a dogmákat csak allegorice vagy szenteskedve magyaráz­hatja, ha olyant nem akar prédikálni, amit maga sem hisz ; a benső meghasonlás ez örökös tojástáncára önórze» tes embernek niDcs kedve. A gyülekezet azt követeli, hogy a vallott hitet hirdesse a leikész, és attól semmiben el ne távozzék, s ez a gondolkozó ifjút visszariasztja a papi pályától. Ezekben látja a felolvasó az általa jelzett bajok okait. Szeretne azok orvoslásáról gondolkozni. Erre nézve a lel készi fizetések felemelését tartja mindenekelőtt a legfőbb orvosszernek, hogy igy a lelkészi pálya versenyezhessen a többiekkel. Ez az egyetlen mód, hogy a lelkészi pálya arra hivatott tehetséges lelkes férfiakkal töltessék be. A fizetés-javítás azonban és ezzel kapcsolatban a lelkészi nyugdíj-intézmény szervezése nem egyedüli or­vosszer a kérdésben levő baj elhárítására. Ez nem adja vissza a nép vallásosságát, s kedélyét nem teszi olyanná, a milyennek kellene lenni. A népneveléstől várják e bajok orvoslását, de ez nem elég orvosszer, és hatása is csak las­san nyilatkozik. A lelkészek maguk lépjenek összekötte tésbe a néppel, teremtsenek uj erkölcsi életet, javítsák azt erkölcsi és vagyonosodási, közművelődési, humanis­tikai tekintetben, játszanak kezdeményező szerepet min­denben, ami üdvös; az egyházi hatóságok pedig támogas­sák e törekvésben a lelkészeket. Végül áttér a kérdés legnehezebb oldalára, ez az uj világ, a korszellem, a mo­dern szabadság kibékítése a háromszázados hagyomány­nyal. Értekező könyezve, mélyen meghatott hangon vet vissza egy pillantást papi pályájára. De kijelenti, hogy a heidelbergi kátét, melyre megesküdött, nem tekinti az örök igazság végleges formulájának. Sem Mózes, sem az evan­gélisták nem mondhatják, hogy tanaik tökéletesek. Az ujabb tudománynyal szemben pl. a csuda fogalma, mely­ről az egyházatyák annyit vitatkoztak, nem állhat meg. Azt követelni, hogy a pap legyen tudományosan képzett ember, és még is ignorálja a bibliai kritika vívmányait, annyit tesz, mint erkölcstelenséget követelni. Ne féljünk kimondani, hogy a 16. század reformatiója nem volt az utólsó, hanem még folyton tart; ne állapodjunk meg a 16. századbeli reformátorok által kimondott tanoknál. Ez irányban kell haladni, és az egyház uj életre fog ébredni. E beszéd igen nagy hatást keltett, többen azt kí­vánták, hogy az abban kifejtett nézetek a külföldön is ismertessenek, nevezetesen francia nyelvre fordíttassanak le; a szerző azonban erősen szabadkozott e szándék ellen, és többi közt felhozta, hogy nézetei csak a hazai viszonyokra vonatkoznak, , vázlatosan vannak papírra vetve. E nézeté­nél állhatosan meg is maradt. A Szász Károly által kifejtett nézetek hosszabb esz­mecserére adtak alkalmat, melynek folyamán a felszólalók alkalmat vettek maguknak, több kevesebb hozzáadással megerősíteni azon állításokat, melyeket Szász Károly fel hozott,s akifejtett elvekhez hozzájárulásukat mindannyian lelkes szavakban fejezték ki. Hozzászólottak Kis Gábor Kovács Albert, Ballagi Mór, Farkas József, Tőrök Pál urak, felemiitvén ez utóbbi az emlegetett bajokai között­a szabad papválasztást is, s az e körül előfordulni szo­kott visszaéléseket ; majd különösen hangsúlyozá a papok tudományos kiképeztetósónek, s ezen okból a theologiai tudományok szabad taníttatásának szükségességét. De épen ezért nem helyeselhető szerinte a protestáns egye­tem terve, mert hiszen — mint mondá — a collegiu-

Next

/
Thumbnails
Contents