Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-09-20 / 38. szám

testantismusnak. A protestáns keresztyénség a szellem és szabadság keresztyónsége. Ez örök mint maga az isten, a ki szellem és szabadság. Ha a szellem és szabadság keresztyónségének nincsen jövője akkor nincsen semmi a világon, aminek jövője volna, akkor nincsen magának a világnak jövője. Annak a szellemnek, mely kimondotta és folytonosan ápolja amaz eszmét, hogy a felsőbbség a szabadság védője ós biztositéka, s követeli, hogy az államösszeség határozza meg, ki legyen e felsőbbség; annak a szellemnek, mely a massachusettsi puritán keresztyénségben kimondotta, és a gyakorlati életbe átültette azt, hogy ez a felsőbbség nem lehet más, mint az erény és tehetség aristokráciája, nem külön, hanem együtt a kettő, s ez lengte át, ez szülte ós lengi át ma is Északamerikát; annak a protestáns szellemnek, mely a puritán Winthropot lelkesítő midőn ez arany szavakat mondotta: „a hivatali hatalom célja abban áll, hogy védelmezze a szabadságot, melynek tárgya mindaz, ami jó, igazságos, becsületes; de mindaz, ami a szabadságot megsérti, többé nem hivatalos hatalom, hanem visszaélés" ; a szabadság keresztyónségének, mely a protestantismust eleitől fogva lelkesítő, s máig sem hagyta el, nem lehet, hogy jövője ne legyen, e szellem nem lehet, hogy missióját betöltötte. Ellenében azért dr. Ballagi Mór urnák állítom, hogy a protestáns szellemnek van missiója, s hogy ezt a magyar protestantismusnak is meg kell érteni. Ha „a magyar protestantismus jövője" cimü cikkemben kifejezett e hitemet dr. Ballagi Mór ur fürdői levelében tőlem és a magyar protestantismustól elvenni szándékozott : azt hiszem, jó szolgálatot nem tett vele a magyar protestantismusnak, s elhagyta azon zászlót, mely alatt a lützeni téren bebizonyította a protestantismus, hogy lni jogosult; az ujabb idő nagy esemén yeiben pedig kézzelfoghatóig igazolta, hogy van missiója, E nagy ese ményeket dr. Ballagi Mór ur sem tagadhatta, s hogy még is cikkem ez értelmét gyöngíthesse : fürdői levelét, melyben cikkemet birálta, eleibe bocsátotta lapjában cikkemnek, s létre hozta az által ez absurdumot: filius ante patrem. Kiss János hittanár. Ugyan rám ijesztett collega ur! olvasván cikkét és látván azt a szörnyüködóst, melyet szavaim lelkében keltettek és nem bírt keblében elfojtani, azt kellett hinnem, hogy csakugyan olyas valami kifejezést szalasztottam ki tollamból, mely ha nem egyenesen mondja is, legalább odamagyarázható, hogy a protestanstismust meghaladott álláspontnak tekintem, melylyel kár tovább bíbelődni, s igy legjobb lenne protestáns egyháznak csakúgy mint protestáns iskolának simpliciter hátat fordítani. No már az csakugyan őrültséggel határos dolog volna oly embertől, ki csaknem kizárólag a protestáns ügynek élvén, a mely percben azt befejezettnek declarálja, munkássága főrugóját elvesztette s élete céljától elejtetvén, olyanná lenne mint a hal, melyet szárazra kivetettek. Azonban ki, mint ón a protestanstismust nem a 16-ik században megállapított tanok és intézményekbe helyezem, hanem isten országának mind tágabb körökbe való terjesztésére irányzott folytonos haladásba, a protestantismust oly Öröklőnek kell hogy tartsa, a mint a szellemvilágot, melynek az kifolyása. Collega urnák tehát, ki ebbeli nézeteimet eléggé ismerheti, még ha egyenesen azt irtam volna is, hogy „a protestántismus missióját betöltötte", nem ugy kellett volna a „betöltötte" szót értelmeznie, hogy az annyi mint bevégezte, hanem kifejezi azt, amit etymologice is jelent: teljesítette. Történetesen a szöveg, melyben az idézett mondat előfordul, a^t a magyarázatot, melyet collega ur arra ráfogott, meg sem engedi; mert midőn én azt mondom, hogy „a protestáns szellem épen azért, mert missióját betöltötte, jelenleg már nem egy felekezet sajátja", ezt a a roszakarat sem magyarázhatja egyébre, mint hogy én a protestáns szellemet olyannak tartom, melynek rendeltetése a polgári életre való hatásában hovátovább közemberiségivé válni, s mivel negyedfél század óta derekasan működött, azzá is vált, minélfogva az ma már nem egy töredék, nem egy felekezet sajátja, hanem az emberiségé, ugy hogy a mivelt katholicus ember is politikai és polgári életében, nem öntudatosan bár, nyilván ama közérvéuyre jutott szellemnek hódol. Az következik-e már most abból, hogy mi protestánsok ma már ama szellem mivelésével felhagyjunk, vagy annak épen hátat fordítsunk ? — Épen ugy hátat fordíthatnánk a levegőnek, melyet szívunk, a nap jóltevő hatásának, melyben élünk és mozgunk. Tény azonban, hogy mihelyt valamely igazság a közelismerés kivívása után magát szélesb körökben érvényesítette, azonnal megszűnik a zajongó szenvedélyek tere lenni; az ember élvezi mint magától érthető, mindennapi dolgot, a nélkül hogy különös lelkesedésre hevülne általa. Innen az az általános panasz, hogy híveink elhidegültek és nem tudnak többé lelkesedni a protestáns ügy iránt. Nem bizony! mert specificus protestáns ügynek címeznek olyasmit, a mi nem az, hanem az emberiség közös ügye. Az emberi elme felszabadulása, mely mióta a reformatió kezdeményezte, annyi heves küzdelemnek volt szülő oka, az emberiség irányadó köreiben már annyira általánossá lett, hogy annak gyakorlati alkalmazása izgalmat csak azoknál keltett, kiket az ellenkező állásponthoz nagyszerű testületi ós személyes érdekek kötnek. — Da minthogy ez érdekek megóvása ama testületet ma legközvetlenebbül a jogállammal hozza összeütközésbe, mely általa létalapjában van fenyegetve, csakis az államra néz a feladat azzal megküzdeni, és nem mi reánk, kiknek mint egyháztagoknak voltaképen az a hivatásunk, hogy a vallás* erkölcsi kegyes életet ápoljuk és Isten országát ez uton terjeszszük és semmi más. Ezek ugy hiszem olyan eszmék, melyek sem a protestáns tanárnak, sem a protestáns lap szerkesztőjének szégyenére nem lehetnek, s miután a latin közmondás szerint suae quisque orationis optimus interpres, reméllem