Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-08-09 / 32. szám
deát is a gallok hódították meg, mert Vespasian és Titus gall származásúak voltak. „Egy hadvezér a mi törzsünkből s vérünkből, egy oly férfiú, mint mi, azon légióknak élén, melyeknek névjegyzékét ha olvashatnék, sokat föllelhetnénk őseink közül, — döntötte meg a semitismus erődjét s készítette a theokratiának, a civilisatió e rettenetes ellenségének a legnagyobb vereséget. Júdea lázadását Renan ama lázrohamhoz hasonlítja, mely Franciaországot a forradalom idején és Párist 1871-ben megragadá. Mindenik esetben, „isteni betegség" volt,melyben egy nép, mely egészen az emberiség szolgálatára szentelte, magát merész idealismusáért meglakolt. „És ha a zsidó tulbuzgók kevéssel a végveszély előtt Jerusálemben látták a világ közepét, ez teljesen hasonló azon körülményhez, mely szerint Páris is, dacára az ellenséges megszállásnak s az éhségnek, még mindig fentartá az igényt, hogy a világ benne van, érte munkál és vele szenved." Mig fentebb a legendák buzgó védelmezőjét láttuk Renanban, itt előadásában a tendentiosus francia irót, a dicsvágyó nemzet egy követelő fiát halljuk beszélni, s ismét csak a történelmi objectivitás rovására. Szinte bámulja az ember, hogy egy mély tudományu, komoly férfiú nem látja be, hogy ily tendentiosus reflexiókkal, — melyeknek ép ott van legkevésbé helyük, hol másokat ró meg az objectivitás megsértéséérté — mily kétes színben állítja elő saját tárgyilagosságát. Menynyire ellenkezik a józan Ízléssel, hogy mig másnak leckét ad a történetírás szabályaiból s megvárja, hogy minden keresett tendentia nélkül, csak az események láncolatát adja elő hiven, addig maga egyháztört. munkában is, hazája számára a jövőtől megtorlást vár, s az emberiség boldogitását, mint önnemzetének különös feladatát akarja felmutatni. Igenis átérzik reflexióin a nemzeti büszkeség s a leplezett boszuérzet. Látszik, hogy műve az 1870. és 71-diki vészteljes napok emlékének hatása alatt készült. Fáj neki a nemzeti megaláztatás, s másrészről e veszedelemre is ugy mutat büszkén, mint az emberiség közös érdekeiért, a nagy eszmékért táplált lelkesedés önemésztő belforrongás eredményére, s számit még a megtorlás napjaira. Eltekintve azonban e hibáktól, Renan jelen müve minden esetre kitűnő jelenségaz egyháztörténeti irodalom terén. Roppant olvasottságról, a kor és viszonyainak hü ismeretéről tanúskodik. Otthonos szerző az uj szövetség irataiban, az egyházi atyák munkái s a pogány irók müveiben. Éles, átható ószszel oszlatja az egyes helyekre nehezülő homályt, szigorú logikával keresi a lélektani szoros összefüggést a nevezetes tények, ok és okozatok között. A következtetésekben oly ügyes, hogy világos adatokat nélkülöző hypothesiseihez is mintegy oda édesgeti a helyeslést. Ment továbbá munkája a német theologusok gyakran tulmély, homályos okoskodásától. Vonzó rajzok, ragyogó irály, az érdekesség folytonos emelkedóse kisérik nála az olvasót kezdettől végig. Bárki olvassa, be fogja vallani, hogy e munkából sokat lehet tanulni, s valóban az megérdemelné, hogy nyelvünkre is lefordittassék. G y u r á t z F. BELFÖLD. A hódmezővásárhelyi ref. lyeeuni másfélszázados jubileuma. Az Alföld eme nagy városa, melynek közmondásos csöndjét f. hó 2-án ünnepi zaj verte föl, gazdagságáról országszerte ismeretes. Beszélik, hogy egy paraszt jobbágy az utolsó török háborúkor II. Józsefnek egy szavára 30.000 forintot húzott ki a ládafiából; tény, hogy a városnak 14 négyszög mértföldnyi roppant határa vnn. De ujabb időben, a mai megváltozott világban, ez maga nem érdem, mint volt századokon át, — napjainkban nem csupán a termékeny sík, mely dönti az életet, hanem az emberi ész, mely józanon használni tudja, mely eleget tesz magasabb kívánalmaknak, — az dönti el a közerő súlyát. Nagy megnyugtatásunkra szolgál, hogy a tejjel-mézzel folyó Kanaán e városa igyekszik is eleget tenni arra nézve, hogy létezése az egész ország közjavával legyen összefüggésften. Az az ünnepély, melyre az ország minden részéből gyülekeztünk öszsze : mástélszázados főgymnasiumi jubileum, hirdetője másfélszáz éves csöndes, de áldásos munkálkodásnak. Az ünnepély a hatósági küldöttek és a vidéki vendégek fogadtatásával kezdődött reggeli 1 /2 9 órakor. Ott láttuk az egyházi részről a szereplőkön kivül Hajnal Ábelt, Kiss Áront, Nagy Istvánt, Pap Gábort, Osválh Imrét, Szalay szentesi lelkészt, Szőllősy Antalt, Filó Lajost, Tóth Sámuelt, Garzó Gyulát, Ecsedy gyulavári, Tatár szeghalmi, Szegedy békési lelkészeket és még számos kitűnőséget. Világi részről Dáni Ferenc a város főispánja, Rónay Lajos Csongrádmegye főispánja, a magyar tud. akadémia részéről Ballagi Mór rendes tag, továbbá Balogh képviselő, Nagy Sámuel törvényszéki elnök s még egynehány érdeklődő ur volt jelen. Kilenckor az u. n. Uj templomba vonult a menet, hol a XC. zsoltár 1. verse eléneklése után Révész Bálint püspök ur mondott egy ^ hatásos imát. Az üdvözlő és megnyitó beszédet Miklovicz Bálint helybeli lelkész ur tartotta, fölemlítvén benne, hogy Vásárhelynek mennyire a maga erején kellett istápolni ily hosszú idő alatt tanintézetét. Ki tudja, — kérdezé — a mostani ünnepély, mely 150 esztendőnek zárkövét képezi intézetünk életében, nem lesz-e egyszersmind zárünnepély ? Ki tudja, az idők megsokasodott kívánalmához képest, lesz- e annyi életképesség intézetünkben, a fentartó testületek vagy egyénekben, hogy az iskola továbbra is fennmaradjon ? Nagyon helyén volt a kérdés, s helyes reá a felelet, hogy továbbra is fennmaradhat ez intézet, csak bizzunk az Istenben, és bizzunk abban, hogy az önerő ós elhatározás éltető ós gyakran 75*
