Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-08-09 / 32. szám

ezt nem bántam még meg soha, és nem szégyellem bevallani. Az igy átvett predikátióval s előadással ugy bánhat a szónok az emberi szívvel, minta viaszszal, tetszés szerint fogja megrázni, ellágyitani, vagy lelkesíteni a kedélyt Van még egy, mit e tekintetben figyelmen kivül hagyni nem lehet, és ez az, hogy az egyházi szónok mindig olyan tárgyat válaszszon, melyet maga is hisz és vall, s mely a hallgatóság figyelmét lekötni képes. A magunk által nem vallott igazságok védelmét hagyjuk az ügyvédeknek. Egy olyan eszméért, igazságért, melyet nem hiszünk, nem lehet lelkesülnünk, az legfelebb állelkesültség lehet, szakadozott öltöny, melynek repedékei között a vizsga szem meglátja meztelenségünket. Ellenben ha át vagyunk hatva valamely eszme iránti lelkesültségtől, képesek vagyunk megnyerni, lekötni a hallgatóság figyelmét, nem csukódik le az álmos szem, a merengő lelke nem időzik kivül a templom falain, de minden szem a szónokra néz, minden lélek ajkain csüng, mintegy varázsigézet hatalma alatt lebüvölve nesztelenül ül a közönség, s mintegy édes lelki élvezetből rázza fel azt a predikátiónak befejező végszava. Igen, ha igy volna ez minden egyházközségben, akkor nem maradnának üresen a templomok, s az egyházi szónok által a hivek lelkébe vésett eszmék és elvek megcsendülnének mindannyiszor, valahányszor a sziv érzelmei tiltott élvezetek felé csapongnának. Azonban be kell látnánk, hogy ez mindenütt igy nem lehet; itt az élet csapásai alatt megtört életkedv, amott a tehetség, vagy hivatás hiánya, vagy ki tudja mi mindenféle nem esküszik ellenünk. Igy a buzgóság sok helyt haldokol, az őrök alusznak, vagy másfelé keresnek foglalkozást, s lassankint pusztulnak az erkölcsi élet virágai, hozzájárulván még sok más, mely fel volt már említve e lapok hasábjain. De ha kimutattuk a hiányokat, kötelességünk elmondani, ha mit tudunk azoknak megszüntetésére. S most térek ismét oda, a honnan kiindultam. Ha már nem tehetjük azt, hogy isteni tiszteletünk egyszerű módját érdekessé varázsoljuk a szónoki művészet által, melynek abban leginkább kellene kidomborodnia : ugy hozzunk be több művészetet a mellékrészekre nézve. Szerény észrevételeimet e tekintetben a következőkben foglalom össze. Először is kezdem a templomon. Elszomorodik a sziv, ha itt-ott faluhelyeken megpillantja templomainkat. Környezetét óiiási gyom ós dudva borítja, a vakolat ittott lehullott róla, ós ha beléptünk, bent is rozzant, tisztátalan székek, roskadozó lábon álló ur-asztala, dísztelen szószék, és poros falak fogadnak. Mondja talán valaki, ott is lehet imádkozni; hát a régiek, kik barlangokba bújtak, s mégis mily buzgók, vallásosak voltak ! stb. Ez ellenvetésekre, minden egyéb érvet mellőzve csak anynyit mondok, hogy amaz időket nem lehet összehasonlítani a mostaniakkal, s ma az izlés sokkal fejlettebb, mint ezelőtt csak egy két évtizeddel is volt. Szükségesnek látnám azért, s ha másképen nem lehetne, egyházi (elsőség által rendeltetném el, hogy minden egyházközség, tepmlomának környékét ha virágos kerttel el nem láthatja, legalább fákkal ültesse be, s tisztán tartsa, belsejét kimeszeltesse. Ahol pedig a község tehetősebb, különösen városhelyeken, izlésteljesen kifestendők lennének a templomok. A mi az isteni tisztelet módját illeti, itt együttes megállapodásra volna szükség ; magam részéről óhajtanám, hogy ahol csak lehetséges orgonák állíttassanak fel; és városhelyeken minden esetre vegyes (férfiakból és nőkből álló) énekkarok. Az isteni tiszteletek kezdődnének egy megható orgona-előjáiékkal ének nélkül, azután következnék a gyülekezet szokásos éneke, ennek bevégeztével kar, mi közben a lelkész az ur asztalához lépne, melynek mindenütt emelvényen kellene állania a szószék előtt csinosan körülkerítve, és ott végezné el a könyörgést; ezután következnék ismét a kar orgonakisérettel, a kar végeztével pár percnyi játék az orgonán, miközben a lelkész a szószékre menne egyházi tanítás, szónoklat végett. Szónoklat után a gyülekezet együttes éneke közben a lelkész ismét az ur asztalához lépne, hol röviden imádkoznék, a gyülekezettel elmondaná az uri imát, mely csak egyszer volna mondandó, s megáldaná a népet; mindezeknek végeztével következnék a berekesztő ének orgonautójátékkal, mely mindaddig tartana, mig a legutolsó hallgató is kivonul a templomból. Mintha előre hallanám minden oldalról az ellenvetéseket: „Kivihetetlen" ! „Ábrándozik"! Én azonban mindent igyekszem megfontolni, mielőtt valamit papírra vetnék. Tudom az okát, miért teszem, s tudom, hogy vannak államok, hol ez ige már testet öltött magára. Svájcban alig van hitközség, hol két-három énekkar ne volna Igen nagy szükség volna erre mi nálunk is. Tudjuk, hogy a miveltebb osztály egy része mennyire közönyös, elhiteti magával, hogy ő mind tudja azt, mit a pap papol, s ha buzgólkodni akar, megy oda, ahol szép éneket s szép zenét hall. Ismerek protestáns urat, nem kérdés hol, ki többször megy a katbolikue templomba, nem predikatiót, hanem zenét hallgatni. A művészet az, melylyel megnyernők a közönséget templomainknak, hogy aztán megkedveltethetnők a félrevezetett közönséget józan hitünk s erkölcsi életünk tisztázott elveivel. Lehet, hogy csalódom; de én teljesen hiszem, hogy ez által sokat emelnénk a vallásos buzgót-ágon, mely napjainkban észrevehetőleg hanyatlik, melegebb érdeklődóst keltenénk fel templomaink iránt, hol mégis csak lehet egyszer vagy máskor egypár életrevaló eszmét hallani, sokszor még irányadót is, s ezek által nagyobb befő lyást szerezhetnénk az erkölcs tisztítására, s a megtisztított erkölcsi élet emelésére, élesztősére nézve. Ezért jegyeztem meg cikkem elején, hogy ama vitákban, melyekben megtámadtatánk, a kérdésnek ez a szerintem lényeges oldala bevilágitatlanul maradt, melytől pedig én sokat várok.