Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-08-02 / 31. szám

nosebben pedig a helv. h. egyház cultusának megvilágítását : bátor vagyok e tekintetben egy pár töredékes észrevételt kockáztatni. Szerény felfogásom szerint a vallásos érzet és a buzgóság, ezekkel együtt a kőzerkölcsiség hanyatlásának egyik igen lényeges oka templomi szertartásunknak ridegségében áll. Régen megmoniták és elismerték, hogy vallásnak, tudománynak és művészetnek együtt kell járniok, ha a legjobb célokat elérni akarjuk. Protestáns egyházunk tudósai a két előbbit egyesitették már, de a művészet, melynek pedig igen fontos szerepkör volna kimérve az embari gziv és kedély nemesítésére nézve, majdnem egészen ki van rekesztve cultusunkból; mert azt az éneklést, melyet legtöbb templomainkban hallunk, művészetnek csak nem nevezhetjük ? ! Következik ezután a könyörgés, legtöbb esetben minden érzelem kifejezése nélkül vagy betanult modoros, ugrándozó skálával, ugy hogy valóban inkább nevetést kelt, mint buzgóságot. Sok lelkészt hallottam még a fi atalabbak közül is, kik kimért, pattogó hangütemet használtak, például egy három tagu szót vettek fel minta gyanánt, és ebez alakították a több, szavakat és mondatokat, miből aztán oly különös szörnyköuyörgós állott elő, minőt leirni nem lehet, csak hanggal utánozni. Mások a könyörgés első hangjánál felveszik a koldus éneklési hangját s folytatják ugyan azon hangon az utolsó ámenig. Mások ismét két hangot, egy magas és egy mély hangot fogadnak el s követnek folyvást. Végre megemlítendő még egy iskolája a könyörgésnek és ez az orrhangon való könyörgés. Ez első hallásra sokaknak tetszik ugyan, de én részemről ezt sem találom szebbnek a többinél. Mindezek után jogosan kérdheti valaki, minőnek kell tehát lenni a valódi, helyes könyörgésnek ? Midőn a lelkipásztor a szószékbe föllép, már első pillanatban vissza kell tükröztetni arcán azon kegyeletes áthatoítságot, melyet azon gondolat ébreszt a vallásos kedélyben, hogy ő most a minden létei adójával, a világ bölcs teremtőjável, mindenek felett az emberiség szerető atyjával akar beszélni, előtte örömeit elmondani, fájdalmait elsóhajtani, szükségeit kérni. Ea tehát én a buzgóság érzelmeitől áthatottan lépek Isten elé, ezen érzés elkészít engemet azon természetes hangra, melyen én az én legjobb, legbölcsebb atyámat megszólítsam. Ezen legelső hangot eltalálni a legnehezebb ; de ha ezt eltaláltam, miként a láncszem fog egymásután folyni az én könyörgésem; hangom most lágyabb, majd erősebb, most lelkesedett, majd elborult és fájdalmas 1 esz a szerint, amint az érzelmek következnek egymásután mig végre amint az érzelmek magasulnak, hangom és egész lényem a szerint átmelegszik és emelkedik, mig a legmagasabb ponton az ima megszakad. A mint ezt igy leirja az ember, igen természetesnek s könnyűnek látszik, pedig valóban nem ugy áll a dolog. Éa merem állítani, hogy nagy tanúim íny és folytonos készülés nélkül alig van ember, ki helyesen, szépen és buzgón tudna könyörögni. Igen sok lelkésztársammal beszéltem, kik a könyörgés előadását soha tanulmány tárgyául nem tették, s azt szükségtelennek s feleslegesnek is tartják ; — minthogy a könyörgés irva van, mondják ők, csak fel kell azt olvasni. Én azonban azt mondom, hogy a könyörgést csak ugy, vagy még jobban be kellene tanulni, mint a prédikációi; de ha már ezt nem teszszük, legalább olvassuk el magunkban hangosan négyszer vagy ötször, mielőtt templomba mennénk, hogy kellő hangsúlyozással tudjuk felolvasni. Az imádság s alapige fölvétele után következik az egyházi beszéd. Előre kell vala bocsátanom, hogy én most mindig pusztán az előadásról szólok, vagy épen nem, vagy csak annyiban érintve az előadandó tárgyakaf

, amennyiben észrevételeimmel összefüggésben lehetuek. Tehát az egyházi beszédek előadása ? Ez is igen lényeges 1 érdée. Magyar protesláns, kü'önösen református pipnöveldéink közül mihdegyik mis-mis irányt követ e tekintetben annyira, hogy a különböző iskolából kikerült lelkészek majd nem mindegyikén észlelni lehet a különböző irányt, s mielőtt kérdeznők, előadásuk után ujjal kimuf

athatjuk; ez pesti, ez pataki, vagy debreceni sat. Patakon az egyházi beszédek előadását a puritán egyszerűség és természetesség tulhajtása jellemzi, mely legtöbb esetben hatástalan hidegséggé törpül. A debreceni keresi a hatást, a szónoki melegséget, az érzelmek való kifejezését, hibája az álpáthosz, az orrhang negélyzése, mely némelyeknél annyira megy, hogy a hallgatóságban inkább visszatetszést szül, mint hatást. A pestiek a világfi könnyed modorával lépnek fel, mint ha csak valami felolvasást tartanának a társadalmi élet valamely botlása felelt. Pápáról nem szólhatok, minthogy közelebbről nem ismerem annak növendékeit. Ennyit mondhatok általánosságban, hozzá tevén, hogy egyik, mint a másik iskolából kikerültek között vannak, kik iskoláik irányának e tekintetben nyilvánuló hiányait belátván annak nem hódolnak, hanem hivatásukuak élve egész igyekezettel képzik magukat, s kinövik magukat jeles szónokokká. Csakhogy az a b.ij, hogy ezeknek száma édes kevés. Cultusunknak nem csak középpontji, hauem leglényegesebb része az igehirdetés, itt nyilnék számunkra a legbiztosabb tér az erkölcs nemesítésére a vallásos buzgóság ébresztésére. S valyon, hogy érhetjük el e tekintetben a legjobb sikert ?! Valyon ugy-e, mint legtöbb lelkésztársuuk tesz, hogy előkeresi a kinyomtatott predikációs könyvet, felviszi a szószékbe és elolvassa azt? Ugy-e, ha betanuljuk ugyaa a beszédet, de elmondjuk azt mint egy beszélő gép, lélek és élet nélkül ? Nem ! (Vé%e köv.) Lukács Ödön, ref. lelkese.