Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-05-24 / 21. szám
házakat egymással összekapcsolni í Jó. De n°m olyan művelet lesz-e ez: elfogyott az olaj, tehát a lámpákat ki kell oltogatni vagy összetörni. Nem fog majd fájni lelketek, mikor a valláserkölcsi élet világló tornyait kioltogatjátok egymás után ? Ne döntögessétek Ossz.} a dicső apák alkotásait. Egyesüljünk, hozzuk lél r.3 a konventet; adóztassuk meg magunkat; a nagyobb egyházak, a vagyonosabb egyháztagok móltányos kulcs szerint adózzanak többet, ne alamizsna legyen ez, hanem szeretetbeli, hitközösségi adófillér, melynek csöppjei egy országos domestikába folyjanak össze s onnét ágazzanak ki a szűkölködő egyházak, lelkészek, tanárok, tanitókhoz. Örök bélyeg marad a magyar protestantismus homlokán ha elhagyja vérzeni a kisebb egyházakat. A részek után megy az egyetem, ez már a feloszlás stádiuma. A lélek ós élet mezejét hullák nem borit hatják. — Még nem késő ; meg pislognak az őrtüzek, ne engedjétek kialudni. Az első pünköst hősei a semmiből is tudtak teremteni, ti elhagynátok pusztului a meglevőt. — Egyházam, ne várj segélyt senkitől: „Aide toi et Dieu t'aidera*! . . Adjon Isten boldog ünnepet! . . . PERESZLÉNYI JÁNOS. A tiszai ág. hitv. evang. egyházkerületből. Rozsnyón, máj. 11-én 1874. A Hon, melynek 100-ik számában György Aladár a lutheránusok bazaüuságát méltatlanul megtámadta, jónak látta a beküldött válaszok közül Fidler Sándornak igen felületes, s a lutheránusok sértett közérzületét ?emmiképen ki nem elégítő gyenge válaszát, György Aladárnak, a vádat némileg tovább is fenntartó önigazolási commentárjával közölni. Miután azonban a vád vakmerőbb és szörnyebb, semhogy bővebb szó nélkül lehetne hagyni: ugy hiszem, journalistikai kötelességet fog teljesíteni az Egyházi és Iskolai Lap tisztelt szerkesztősége, ha lapjában a Hon által visszautasított erélyesebb tiltakozásnak helyet adand, mely máj. 3-kán küldetett meg a Honnak. György Aladár a Hon 100-ik számában kissé vastag modorában támadja meg a lutheránusok hazaliuságát azért, mert a turóc-sz.-mártoni ev. gymn. patronatusa az evang. egyház autonómiájának megsértését látja azon vádban, melyet Zólyom megye a turóc-sz.-mártoni s más némely tanodák szláv üzelmei ellen emelt, remélvén a jámbor patronatus, hogy védelmére fog kelni első sorban a thuróci senioratus, második sorbau a dunáninneuj kerület, végre pedig az egész evang. egyház. Mindezt a thuróc-sz.-mártoni patronatus mondja; de György Aladár ez alkalomból ugyancsak keményen leckézteti meg az összes lutherauismust, s elmondja, hogy a lutheránusok hazafiusága ellen már kezdettől fogva (ezt az aerát mi nem ismerjük) sok volt a panasz, — hogy általában kapzsisággal és határozott jellem szilárdságnak hiányával bélyegzett ezen felekezet, nagy része régtől fogva hódol a pánszláv gondolkodásmódnak ; — hogy ezen felekezetnél a valódi állampolgárok száma elenyészőleg csekély azokéhoz képest, kik vagy csak lutheránusok, vagy e név alatt a haza érdekeinek ellenei, stb. Nem ismerem György Aladár hazafiúi érdemeit, — lehetnek azok óriásilag nagyok, — de azt még sem hiszem, hogy feljogosíthatnák arra, hogy — bár egyesek kevés kivételével, — egy egész vallásfelekezetet oly módon állítson pelengórre, miként ő teszi, s csodálkozom, hogy a higgadt Hon, mely különben éretlen handabandának hasábjait megnyitni nem szokta, mégis helyet adott egy egész felekezet méltatlan és durva megtámadásának, mely igazolható lett volna tán akkor, ha a miuister által felszólított superintendensek s az egyházegyetem, az automia ürügye alatt pártolnának hazaellenes biinös törekvést ; de igy mint adva van, bizony nem egyéb, mint sajnos incidensből generalisált, s már ennélfogva is alaptalan vád és rágalom, milyen különösen a kapzsiságnak s a jellemszilárdság hiányának, ide nem is tartozó, de kétségtelenül meg nem gondolt hánytorgatása. Tisztelem György Aladár hazafiúi érzelmeit, de logikáját nem, ha érzelmei tulhevessége által oda ragadtatja magát, hogy teljesen összezavarja a nemzetiség és egyház fogalmait, s kevéssé loyalis és igazságtalan sértője legyen egy egész felekezetnek. Mert ha mint cikkének bevezetése gyanittatni akarja, az egyházi életnek nemcsak alapos, de egyszersmind részrehajlatlanul nyugodt tanulmányozója volna, nem vonhatná kétségbe azon lutheránusok hazaliuságát, kik szabadon választott superintendenseikben Pákh Mihályban, Haubner Mátéban s még Máday Károlyban is, a hazafiul küzdelem martyrjait tisztelték; beérné hazafiúi érzelmeivel azon lutheránusoknak, kik az utolsó időkben is szabadon oly superintendenseket választottak, kiknek hazafiusága kifogástalan ; tudná azt is, hogy sem a magyar ajkú, sem a magyarhoni német ajkú lutheránusok nem takarnak az autonomia köpönyegével akár szakadár, akár pánszláv törekvéseket, de becsületes jó hazafiak, mint akár György Aladár; tudná azt is, hogy a szláv ajkú lutheránus nép és papsága sem pánszláv vagy hazaellenes irányú: de hogy igenis vannak egyes tót papok — a tiszai kerületben mintegy 20 — s most fájdalom már tanárok is, kik a magyartól különválni akaró törekvésnek apostolai, s ha kell martyrjai, kik ujabban tanyákról is gondoskodtak, melyeken szellemök irányában s a magyarok gyűlöletében képezhessék a serdülő ivadékot. Ezeket sújtsa György Aladár, nem mert lutheránusok, de mert olyan tótok, kik külön aspiratiókat ápolnak mint az erdélyi szászok, kik ha nem lutheránusok, de György Aladár vallásúak volnának is, separatistikus vágyaik kielégítése után törekednének. Nem a lutheránus teszi, de a tót, köztök, mint nem régen a besztercei volt ptispök gyámkodása mellett nem 42*