Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-05-10 / 19. szám

magatartást lehet és kell nekünk tanusitanunk a hazai jogállammal és társadalommal szemközt, ha azt akarjuk, hogy ügyünket fölvirágoztassuk s épen a társadalom javára hasznossá tegyük ? Fejtegetésem végeredményében oda ment ki, hogy Dapsy úrral ellentétben, ki a magyar protestantismusnak a mostaninál nagyobb mérvű politikai mozgékonyságát és missióját látta szükségesnek ajánlani, azon nézetnek adtam kifejezést, hogy minket, ugy sajátos heljzetünk, mint a szemünk előtt álló világpéldák, arra utalnak, hogy az állammal, mint a társadalom ügyeinek legilletékesebb s egyúttal legalkalmasabb vezetőjével és intézőjével mindenben barátságosan kezet fogjunk, sőt segélyére legyünk, amennyiben annak céljai és intézkedései becsületesek s a humanismus törvényeit meg nem sértik. Arra fektetem a súlyt, hogy én, az egyháznak főleg mint oly társadalmi egyesületnek és tényezőnek tulajdonitok értéket és jelentőséget, mely a közerkölcsiséget és ebből származható boldogságot saját belátása és elvei után törekszik ugyan előmozdítani, de a melynek épen azért nincsen alapos oka arra, hogy minden lépten-nyomon féltékenységet tanúsítson egy másik egyesület iránt, a melynek nálánál szélesebb munka- és hivatási köre vau; a melynek, épen ezen ok miatt, szintén kell lenni bizonyos eljárási elvének, megfelelő jogkörének és hatalmának. Ha felszólalásom csak legtávolabbról is megérdemelte a figyelmet, abban kétségen kivül ez volt olyan pont, mely az eszmecserét megérdemli. Mert hiszen az igazán csak kiegészítés, alkalmi részlet vala, ha én Dapsy urnák a tanári fizetés javítása céljából tett ismeretes indítványára megtettem észrevételemet s szintén szólottam valamit a tanitó-testület annyagi helyzetének javításáról. Igen, de hát mi történik ? ! Szekeres Mihály csicsói ref. lelkész ur, mellőzvén egészen a tárgyat, melynek kedveért cikkem Íratott s nekiesvén egyik részének, mely miután egy indítvány volt elóttem s Dapsy urnák egész cikkére kívántam felelni, felszólalásomból ki nem maradhatott, e lapok 16-ik számában egy cikket tesz közzé, melyben cicerói hévvel, a kikeseritett türelmetlenség szenvedélyeskedésével, mintha csak catilinai bűnt követtem volna el a tanárok közül, kérdi tőlem: quousque tandem? ugy színezvén ki s olyan hangon tartván az egészet, mintha én soha egyebet nem csinálnék, mint örökös „jeremiad"-ot irnék a tanári fizetés fölebb emelése mellett; mint a ki nem tartozom „azon tanférfiak közé, kik a helyzettel megismerkedve várnak és tanítanak, de azok közé, kik a divatos szólamot szüntelen hangoztatják, kik szüntelen nyomort, rémitő nyomort, borzasztó, erkölcstelenség felé ragadó nyomort hangoztatnak még a sajtó közegeiben is." Azt hiszem: a kérdés, hacsak nem egyszerűen szónoki figurának van szánva, a mivel egy komoly lap nem foglalkozik, mindig olyan célból van föltéve, hogy arra felelet adassék. Azért talán természetesnek találja e lapok olvasó közönsége, ha e kérdést, a benne foglalt és keresett tárgyat eszmecsere tárgyául tűzte ki e lapok szerkesztője, s ha Szekeres Mihály ur cikkére én is megteszem észrevételemet, mint a ki a kérdésre tulajdonképen okot szolgáltattam ; daczára annak, hogy Farkas József úrtól e fe'ett már egy igen alapos elmélkedést volt alkalmunk olvashatni. Jó az, hogy őszintén, nyíltan, sőt szeretem hinni, a móltányos igényeket kielégíteni hajlandó érzelemmel fel van téve a kérdés: quousque tandem; mennyi az, mit a tanítótestület végzett munkája dijául vár ? igy hamarébb megoldást nyerhet közöttünk azon üg<', mely igazán conventionalis alkuvá kezd már válni ; mely mindenkor fájdalmas orcapirulással volt összekötve a békétlenkedő, a kérelmező részéről, de a mely mindig is ellenkezett s ellenkezik az adományozó, a rendelkező testület méltóságával. Tehát az őszinte kérdésre őszinte felelet! . . . Fel nem tudom fogni, hogyan lehetett az én soraimból azt kiolvasni, hogy én csak a tanári testület fizetésónek fölebb emelése s általában jobb, kedvezőbb anyagi helyzetbe való tétele mellett emeltem szót, irtem siralmas „jeremiádoi", daloltam megunt régi nótát; s hogyan adtam olyféle szemrehányó, de egyszersmind öndicsekvő megjegyzésre alkalmat: ti tanárok mindig cssk békétlenkedtek, elégedetlenek vagytok; mindig többet kívántok, folyvást azt kiáltjátok : „fizetés-emelést, előre! mindig csak előre; lám mi lelkészek, hü munkások, ilyen meg amolyan szegények vagyunk, erre meg arra kell költenünk, de azért nem zugolódunk." Nincs mit titkolnom rajta, azért tétovázás nélkül ki is mondhatom, hogy én, épen fejtegetett egyházpolitikámból kifolyólag, s az egyházról, annak céljáról, élethivatásáról alkotott fogalmamból indulva ki, a lelkészi hivatalnak s igy természetesen a lelkészi testületnek is, különösen és mindenek előtt mint tanitó és nevelő hivatásnak és osztálynak tulajdonitok értéket és társadalmi jelentőséget; az első sorban nem azért érdemel kellő elismerést, sőt jövője sem azért van biztosítva, mert bizonyos vallási, egyházi végzendők kiváltságos, megbízott kezelője és intézője, mert hiszen az is szép és szükséges, de valljuk meg, a legkönnyebb is, hanem működésének horderejét abban látom, hogy ő népnevelő, a közerkölcsiség munkása, tehát a tanító-rendhez tartozik épen ugy mint akármelyik tanár. Igy levén a dolog, én nem a tanári testület szánnlomra méltó anyagi helyzetét festettem fekete, de a valódiságnak megfelelő színekkel; nem a tanári testület fizetésének emelése mellett emeltem szót, hanem igenis méltányosabb elismerésben való részesítésre ajánlottam általában azon munkásokat, kik a népet tanítják és nevelik; amit semmisem bizonyít jobban, mint az, hogy fölszólalásombau a tanár elnevezést csak kivételesen, ugy szólván elvétve használtam s beszéltem a tanít ó-testületről Magyarországban általában. Ha talán e testület lelkészi részének hívatlan prókátora lettem, a bocsánatkérés megtételére szívesen ajánlkozom; da ón bizony a szükséget e részben általánosnak látom és tapasztalom; az enyémhez hasonló „eicelsior" után kiáltozó hanggal lelkóaztársaim oldaláról e lapokban is nem egyszer találkozom s Szekeres Mihály 38