Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-04-19 / 16. szám

ételt későn se kapnak, — hogy a tanítói testület elégtelen fizetése miatt szemlátomást rohan az anyagi nyomor felé, hogy e rémi tő nyomor miatt a tanitó erkölcsileg elbukik, elveszti tekintélyét, becsületét a társadalom, később tanítványai előtt. Hogy ilyen jerémiád hangozhassék egyik tekintélyesebb iskolánkból, nem' hittem volna; hogy ennek legyen alapja s hogy ez a nyomor bármelyik intézetünkben is honos lenne — szabad legyen kétségbe vonnom; s hogy e nyomor oly rémítő, hogy a tanférfi még becsületét is elveszítse miatta, jsmét nem fogadom el; hiszen én ugy tudom, hogy prot. intézeteink tanerői oly anyagi állásnak és oly tiszteletnek örvendenek, minőt a társadalom nem minden tagjának ad. De ha ezek tények volnának, nem méltók intézeteink a nyilvánosságra, akkor mindenesetre jobb az eke, mint a toll. De hála egyházkerületeink bölcseségének, tanárait, tehetségéhez mérten, fokonként, mindegyik tisztességesen igyekszik díjazni. Rajta van, hogy emelje, javítsa megérdemlett dijjukat mindegyik. Nem kevésszer a gyülekezetek a sok teher alatt nyögnek, de nem zúgolódnak, a lelkészek előregondolók, ós azon vannak, hogy intézeteink virágozzanak; megvárhatjuk hát méltán a baráti jobbot a megelégedésben mi is, meg a gyülekezetek is. Bizonyosan előbb megoldjuk a prot. ügyet őseinkhez méltó lelkesedés, ügybuzgalommal, mint az ellen gunymosolyát felköltő jerémiádokkal, és le kell már szokni ama szólamokról: emeljünk, emeljünk! előre ! mindig csak előre! excelsior! Ezen gondolatok nem érintik azon tanfórfiainkat, kik a helyzettel megismerkedve várnak és tanítanak, de azoknak, kik a divatos szólamot szüntelen hangoztatják, s kik szüntelen nyomort, rémítő nyomort, borzasztó, erkölcstelenség felé ragadó nyomort hangoztatnak még a sajtó közegeiben is, legyenek ezek lelkészek vagy tanerők, azt mondjuk mi is: Quousque tandem ?! SZEKERES MIHÁLY. Ha a fentebb elmondottak csupán Szekeres ur egyéni nézetei volnának, cikkét a fiókban hagytuk volna, s mindössze is egy magánlevélben mondottuk volna el előtte ellenkező gondolatainkat. A menyynire azonban mi ismerjük a lelkészek ós egyházkor mányzó világi urak gondolkodásmódját, merjük állítani, hogy Szekeres ur, ha nem is a közhangulatnak lett tolmácsolójává fentebbi soraiban, de kétségkívül sokak nevében szólott, minden megbízatás nélkül is sokak gondolatának s érzelmének adott kifejezést. Miért is közöltük sorait, hogy alkalmat nyerjünk ezen fentebbi meglehetősen elterjedt, de szerintünk épen nem helyeselhető nézetek körüli eszmecserére. Hogy a folytonos jajgatás, sopánkodás, örökös fizetésfölemelési kórelmek, sürgetések, unalmasokká válnak a nagy közönségre nézve, nagyon meghiszszük, mert hiszen a legkedvesebb nótánkat is megunjuk, ha szünet nélkül fülünkbe dúdolgatják vagy cincogtatják; hát még az olyan nótát hogy meg ne unnók, melynek a refrainje vagy triója örökösen csak ez hogy: fizess. Megunjuk biz ezt, de hát az unalmas nótától ne akként akarjunk szabadulni, mint Sz. ur óhajt, hogy rákiáltsunk a gyász-muzsikusokra, hogy: elég már! hagyjátok el! unjuk a nótát! hanem fizessük ki a cigányokat. Ez lesz a helyes megoldás. Vagyis hogy komolyan szóljunk — mert nagyon is megérdemli a komoly szót — nem hogy egyszerű elcsititással kivessük nyakunkból a tanügy megoldásának, vagy talán jobban mondva felvirágoztatásának nagyon sok akadálylyal járó kérdését, hanem nagyon is itt az idő — meit majd,késő lesz, hogy egyszer már egész komolyan beleharapjunk a kemény almába, s felhagyva az aprólékos toldás- s foldozásokkal, helyezzük iskoláinkat oly karba, mint ezt iskoláink múltjának emlékei s a jelen kornak igényei kívánják. Szavaink félremagyarázhatásának elejét veendő, sietünk megjegyezni, hogy habár a tanári testülethez tartósunk is, de ez alkalommal nem pro aris et íocis beszélünk, vagy legalább a főindokot jelen soraink írására nem az egyéni önzés szolgáltatta, különben is mi pesti ugy theologiai mint gymnasiumi tanárok egy újonnan keletkező intézet confessoraiként szerepelünk, a kik eleitől fogva nem azt tekintettük, hogy meglehet-e a nyert fizetésből élni vagy nem, hanem tekintettük azon szegénységet és nagy akadályokat, melyekkel hazánkban egy uj protestáns tanintézetnek küzdeni kell, és bizonyságunk ugy a sajtó, mint az egyh. kerületi jegyzőkönyvek, hogy mi pesti theolog. tanárok sem bő sem szük esztendőben nem sokat alkalmatlankodtunk fizetésjavitási kérelmekkel. S kérjük újból a t olvasót, hogy szavain kat nem egyes egyének, liauem egy felettébb nagy-