Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-03-29 / 13. szám

a nópet: hagyjátok békén a papot a maga hivatása körében ! ? Nem, sőt sok helyen követelték, hogy a pap álljon elő, legyen zászlóvivő s több esetben nem átallották a népet ingerelni lelkésze ellen, ha tétlen maradt. S csuda-e azután, hi vannak lelkészek, kik a népkegy vadászásában, a demagógiában még világi urainkon is túltenni akarnak. A mi a fölhozott példányképeket illeti: tudnánk fölhozni a régi időkből a világi urak közül is példányképeket, s az összehasonlítás nem mindenben és nem mindenkire nézve volna kedvező! De habár mindezek tények is, mégis egyetértek cikkiró úrral abban, hogy a lelkészek részéről ezek mind hibák s oly nagy tévedések, melyek keserű gyümölcseiket mindenesetre megtermik s már sok helyen meg is termették. Sokkal veszedelmesebb következései vannak annak, ha a lelkész a nép izgalmas szenvedélyeinek niveaujára leereszkedik, s tivornyájának habár csak egyszer is mosolygó szemlélője lesz; mintha vasakarattal minden packázás dacára reservált állásban tartja magát. Yagy ha már politikai meggyőződésének kifejezést akar adói, a szenvedélyeken fölülemelkedve, tegye azt józanon, komolyan, higgadtan, magasztos polgári jogainak Öntudatában, s ezzel is hiveit tanitsa, miként kell jogait gyakorolni. Sokkal több ereje van a nyugodt komolysággal kifejezett meggyőződésnek, mint a tivornyák zajában nyilatkozó vagy egeket rendítő lármának, melylyel véleményünket másokra rákiabálni akarjuk. Ne vegyék azonban lelkésztársaim e szavaimat leckézésnek. Ez egyszerűen csak véleményem nyilvánítása akar lenni. Az idő meg fog tanítani mindnyájunkat, helyes volt-e nézetem vagy nem. Összehasonlításul fölveti cikkiró ur a kérdést: mi volt a pap 1848 előtt s mi ma ? Farkas barátom ugyan erre már eleve is megfelelt a P. E. és I. Lap 7-ik számában, azért erre vonatkozólag csak azon megjegyzést teszem, hogy akkor igenis pásztora, vigasztalója, tanácsadója volt a pap híveinek, most is sok helyen az, s mindezeket tőle szives készséggel el is fogadják, különösen ha tanácsának hasznát is látják; de azért mégis ellenségei maradnak. A hol pedig a pap ma nem az, ez azért van, mert népünk nem érzi ennek szükségét, s ha a pap erőszakolja vigasztalásait, haszontalanul fáradozik. Az az 1848 előtti időkben hivataloskodott papság még nem halt ki végkép s ezek is panaszolkoduak épen ugy mint a fiatalabbak, pedig ngy hiszem, hogy amit akkor jónak és üdvösnek tapasztaltak, készségesen alkalmaznák ma is, ha valami sikerét látnák. Ez eléggé bizonyítja, hogy nem egyedül a papokban van a hiba. És elmondhatom, hogy vannak ifjabb lelkésztársaink között is, kik mi ad papi jellem, mind tudományra nézve kiállják a próbát, de azért mégis panaszkodnak a tiszteletlenség, és működésük sikertelensége miatt. A tractusok ellen fölhozott vád sújtja a világiakat épen ugy, mint a lelkészeket. Az egyházmegyén lelkészek és világiak egyenlő számmal vannak jelen. S ha az általunk csak felületesen ismert botrány, véleményünk szerónt, érdemlegesen nem büntettetett : föl kell tennünk, hogy ama bíráskodó testületet fontos okok indíthatták az egyértelmű vagy legalább a többség által kimondott enyhébb Ítéletre. Fájdalmas dolog az is, hogy a protestáns lelkésznek a szérűn is ott kell lennie, azaz : uagyrésze oly gyarló évdijat húz, hogy ha földjét nem töri zúzza, nem gazdálkodik, meg neji élhet. De azért mégis kell, hogy állásának megfelelő tisztességes ruhában járjon; különösen világi uraink megkövetelik, hogy papjaik mindenütt, mindenkor tisztességes külsőben jelenjenek meg, nehogymíattokpirulniok kelljen. Azt pedig nem gondolják meg, valyon telik-e? Nem akarom ezzel helyeslésemet fejezni ki a fölemlített vászon kabátbani imádkozás iránt. Mert habár a külsőségeknek nagy fontosságot nem tulajdonitok, még is, ha az emberi nagyok iránti tiszteletünket még ruházatban is kifejjezzük: feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a tiszteletet a templom helyisége iránt, azon legelső nagyság előtt, milyet csak emberi ész gondolhat, fejezzük ki hódolatunkat még külsőnkben is, s mutassuk ki annyival inkább, hogy híveinknek ebben is példát adjunk. A helyiség iránt tanúsított tiszteletlenség könnyen átmegy a személyie is, a kit ott imádunk, s tudjuk, hogy semmisem ragad oly könynyen mint a rosz példa. Cikkiró urnák régibb időkből ismerem meleg érdeklődését protestáns egyháza iránt. Sokszor fölszólalt, s a szúró tövisek akkor sem mindig hiányzottak beszédéből. Őszintén megvallom, bár fájdalmat okoznak szavai, de boszankodást vagy elkeseredést nem; sőt bizonyos örömet költenek lelkemben, a milyen a remény öröme szokott lenni. Mig mi állásunkban sisiphusi igyekezettel küzdve, tehetetlenül ver-